A New York-i metró különleges világ. Igazi tanulság-adag a felszín alatt.
A megállókban minden zenei igényre találsz kínálatot: jazz és rock, klasszikus és country, hip-hop és blues - a választás szabadsága a tiéd. Zeneművészeti tárlat néhány apró hálacentért, vagy csak elismerő, lelkes tapsért. Ha te is úgy akarod.
Az 1-es vonalon vagyok. Világokat összekötő földalatti járat: az észak-dél tengelyen halad Downtown Manhattan üzleti negyedeitől Harlem sikátorainak lerobbant nyomoráig.
Megannyi ember, megannyi bőrszín. Szemben fiú ázsiai mamával, otthon vélhetőleg fekete apával. Csoki-arany kicsi manó, durcás-színes vonásokkal. Sosem láttam hozzá hasonlót.
A metróajtó mellett apró tábla áll. Rajta sűrítve mindaz, amit vészhelyzet esetén tudni, tenni érdemes. Balra, kissé távol, félszer fél méteres plakát, figyelmeztetés: olvasd el a sűrített tudnivalót.
Itt minden tartalomhoz reklám dukál. A helyes arányokra pedig gondosan ügyelni kell.
Tömegnyomor, mégis mindenki pilled. A város, amely sosem alszik, napszaktól függetlenül mindig álmos. A jó imázsnak bizony komoly ára van.
A zötykölődő nyugalmat egy fekete óriáspróféta töri meg. Hatalmas termetével lágyan, de biztosan halad: szakadt ruhás urbán-Mózes, kinek szavára arctalan tömeg válik ketté; üzenete rövid, de véget nem érő: az Úr íme, közel van, Jézus második eljövetelét még e generáció megéri majd. Nem kér pénzt - imádságot csak. Értesülései pedig biztosak, hangja kimért, nyugodt és határozott.
Utat nyitnak, de senki nem figyel. A világvége dömpingáru errefelé, a Krisztus-részvényt pedig jó ideje alacsony árfolyamon jegyzik a globális értéktőzsdén.
Együtt utazunk. Tip-top fiatal hölgyek, ölükbe gyűrt macy's szatyorral, vakolatarcú vénlány-szobrok, újságba burkolt ügynök-csomagok, mandulaszemű szerelmespárok, és fekete bandaharcosok, kezükben elmaradhatatlan gettórobbantóval. Jobb sorsra érdemes színesbőrű családok, pajeszos fejű hászid zsidók, gördeszkás utcakölykök ülésre feltett lábbal, és egy kelet-európai szerencsehuszár, akit a Jóisten erővel préselt tengerentúlra a beletörődés és pénztelenség vasfüggönyének valamelyik apró, ütött hasadékán át.
"8 éves koromban szétszedtem a testvérem CD-lejátszóját" - 30 körüli sikerférfi győzköd reklámragasz-világából, hogy e korai műszaki érdeklődés neki egyenes utat nyitott Gibbs-beli csúcskarrierjéhez.
Mi nyolc éves koromban szalagos csévélővel (sem) küzdöttünk. Vagy sistergő bakelit-pörgetővel. És az egész család eggyel. Azon pedig nemigen volt mit szétszedni: sem csehszlovák tekerőmotorján, sem ócska, kopott ónkvarctűjen. Az ember pedig még egy holtbiztos Gibbs-karrierért sem kockáztatott volna három igazságos szülői pofont. A karrierálmoknak már csak ez a sorsa nálunk, Édentől keletre.
A 96. utcától változik az összetétel. A fehér brókerek közönyös faltekintetét árnyékarcok lemondó nemtörődömsége váltja fel. A szerelvény pedig zajjal, élettel telik meg.
Az üléseken családok váltják egymást, körém fekete gyerekhad települ. A legkisebb alig látszik az ülésben, mégis vidáman dől belőle az angol szó. Hatalmas, barna szemek, bongyor, rövid haj, és egy fejére tett kapucni, nehogy megfázzon a harlemi metróalagút huzatos hidegében.
Tekintetünk csak egy pillanatra találkozik. De aztán kölcsönösen nézünk fausti farkasszemet.
Mert én Phidalephiára emlékezem. A családra, akik beszélgetésének egy múzeum kiállítótermében lehettem fültanúja. Amerikaiak voltak, középosztálybeli fehérek, de generációk óta szorultak Philadelphia környékére. És generációkon át továbbadott örökség volt az álom, hogy egyszer a család valamelyik tagja a nyugati partra jut. Los Angelesbe, San Diegoba vagy San Franciscoba.
Akkor úgy éreztem, sírni tudnék. Magyarként, kelet-európaiként, én onnan jövök...
Nekik a változás reménye sem adatott meg. Nekünk igen. És úgy érzem, néha könnyen elherdáljuk azt.
Harlemben az ember sosem vágyik sokra. Magyarországon talán igen, de megalkuszik az idővel, beletörődik a változtathatatlanság látszatának fotelnyugalmába. Állhat bár ott számtalan út, persze, a legkönnyebb mindegyiknek célját, értelmét sem keresni.
De itt ül velem szemben egy fekete kisfiú, aki vádol ezért - engem vádol, bár minderről semmit sem tud, mindebből semmit sem ért, és valószínűleg nem is fog érteni soha. Valójában még csak tudni sem. Neki Philadelphia is csupán kicsiny pont marad a Penn Állomás falikijelzőjén.
Mégis engem bámul, engem vádol Philadelphiáért, és engem vádol Magyarországért, az otthoniakért, és nekem még csak védekeznem sincs mivel. Legfeljebb gyakran hallott, menekülő féligazságokkal, mint hogy a sors, vagy Isten néha játékot űz az emberek álmából. Harlemben és Magyarországon, az övéből, az enyémből, sokunkéból egyaránt.
Mit mondhatnék? Én kijutottam és kijutok; én elmegyek, de Te itt maradsz: a föld alatt, a mélybe zárva, egy egyirányú alagút sötétjében, sokak számára láthatatlanul, és sebesen visz majd egy vonat, talán oda, ahová szíved mélyén igazán nem is akarod.
Egy fekete kisfiú a metrón, velem szemben ülve. Hatalmas, barna szemek, bongyor, rövid haj, és kapucni, féltőn a fejedre téve. Kis barátom: én így emlékezem Rád. És egyszeri találkozásunk után lehet, én is csak így maradok meg Neked: némán, és Rád örökké csodálkozón.
Mostantól mégis közelebb leszünk egymáshoz az ember földjén, mint azt bárki is gondolná.