- Ó, Bölcs, éles az elméd! Számtalanszor hallottunk érvelni Isten nemlétezése mellett. Te, logikus elme, aki mindig hitetlen voltál, hogyan lettél mégis hívő?

- A szobám magányában voltam, és végső próbára hívtam Istent.

"Mindenség Ura, én nem hiszem, hogy létezel. Soha nem is hittem. Most itt térdelek, és bizonyságodra várok! Ha létezel, tégy előttem csodát! Tégy csodát, s akkor nem leszek többé hitetlen..."

- És mi történt?

- Sokáig vártam, és csak magányom maradt.

De akkor gondolkodóba estem: "Mégis mit vártam én 'csoda' alatt?".

És minél inkább töprengtem, annál világosabbá vált előttem: bármi történést, ami emberi logikámnak ellentmond. Ha Isten akkor olyat tesz, ami értelemmel megmagyarázható, nem lett volna hitem, mert tette csoda sem lett volna többé...

És tovább töprengtem. "Ha Isten létezik, máris csodát tett, mert a próbámra bizonyítani volt képes nemlétezését."

- De ha Isten nem létezik, ugyanúgy nem fog tenni semmit! Hogy tehát nem történt semmi: csoda, ha Isten létezik - de egyenes következmény, ha mégsem. Egyetlen hát, Bölcs, amit tanultál, hogy a próbád alkalmatlan volt: éppúgy bizonyíthatta, hogy Isten létezik, mint azt, hogy nem.

- Való igaz, erre magam is rájöttem. Ám a próba mégsem volt hasztalan.

Próbára hívtam Istent: ha olyat tesz, ami logikámnak ellentmond, a biztos hit útjára lépek. Ő állta a szavát, s ezért én is álltam a szavam.

- Hogyhogy? Milyen csoda történt?