nem tudom, észrevettétek-e, közben felnőtt egy generáció, amelynek alig van vagy nincs közvetlen emléke 89 előttről. Mi vagyunk a ti gyerekeitek. Túl a sokadik leleplezésen, mikor valamelyik nagymenőről, kultúrhéroszról, a mai elit tagjáról kiderül, besúgó volt, e generáció helyett, magam nevében szeretném mondani: elég volt. Nem hallgathattok tovább.

Szánalmas, szánalmas látni, ahogy csendben elszabotáltok minden ügynöktörvényt, minden próbálkozást, s aztán naponta más hazugsággal előállva meglepve maszatoltok, amikor véletlen kiderül, hogy ügynökök voltatok. Őszintén szólva nem is értem, mit képzeltek, mit képzeltetek. Hogy sunyítotok, lapítotok, hallgattok az egészről, hátha nem derül ki? Hátha megússzátok? Hátha nem kell majd elszámolnotok, magatokkal, a besúgottaitokkal, a gyerekeitekkel, velünk? Hátha majd csak a dísztemetés után írja meg az újság, akkor meg már nektek mindegy? Mégis mit képzeltetek? Hogy majd nem megyünk be a résnyire nyitott ajtón, és nem kérjük ki a dossziékat? Hogy majd nem lesznek hivatásos és amatőr történészek, rosszakarók vagy csak egyszerű kíváncsiak, akik megtalálják az árulásaitokat?

Őszintén szólva alig izgat, hogy egymással elszámoltatok-e már, hogy hogyan számoltok el. Besúgó és besúgott egymás közt megbeszélte-e, ami történt. Nem nagyon hiszem, hogy túl sok ilyen beszélgetés történt volna köztetek, a felszínen ebből nem látszik semmi sem. Nem érdekel tehát, hogy az egymás ellen elkövetett bűnöket hogyan bocsátjátok meg egymásnak, besúgók és besúgottak: nyílt levélben, aláírásgyűjtő akcióval vagy soha.

Nem érdekel, mert ez a ti meccsetek. De van itt még egy meccs, amit le kell játszanunk. Mert nem tehetitek meg velünk, hogy némán élvezve a nektek szánt gyanútlan tisztelet megnyilvánulásait, úgy tesztek, mintha akkor nem történt volna semmi. Mintha ti nem lettetek volna, s ami fontos, nem lennétek még ma is, amik akkor voltatok: árulók. Mert a némaságotok hazugság, megbocsáthatatlan és gyűlöletes bűn, rosszabb, mint amit elkövettetek hajdanán. Mert ma már senki nem kényszerít benneteket sem a kollaborációra, sem a hallgatásra. Mert nem fenyeget benneteket sem börtön, sem kivégzés. Nincs más mentségetek a hallgatásra, mint saját bűnötök, saját kényelmetek, vagy épp azok az előnyök, amiket a megszólalással elvesztenétek, tehát érdemtelen és jogtalan élveztek. Mert a hallgatással kollaboránsok vagytok ma is, körömszakadtáig véditek azt a rendszert, amelyik zsarolással vagy pénzzel vagy hazafiúi lelkesedésetekre apellálva árulóvá tett titeket. Ez a rendszer nem érdemel védelmet, de a hallgatásotokkal ti sem. Nem érdekes ma már, hogy meleg vagy-e, vagy ellenforradalmár. Nem érdekes, hogy hittél-e a kommunizmusban huszonévesen. Lett volna alkalom az elmúlt másfél évtizedben előállni és azt mondani: "Bocsánat." Tar Sándor halálakor, hogy mást ne mondjak. Petri temetésén. Filmszemle-megnyitón. Bármikor. Hallgattatok és hallgattok most is: nem tudok többet gondolni rólatok, mint azokról a kisnyilasokról, akik a számonkérés elől beléptek a pártba. Rohadjatok meg.

A hallgatásotok ellopja tőlem a múltamat. Ami e múltból néha, véletlenszerűen kiderül, szánalmas senkikkel vagy összetört öngyilkosokkal van teli. Ebben az országban nem történt meg, de nem is múlik el semmi sem. Itt nem voltak sem nyilasok, sem ÁVH-sok, nem voltak ügynökök, nincs hatalmát átmentett későkádári pártelit; itt mindenki csupán áldozat, és most ti is beálltok ebbe a sorba. Ellopjátok a múltat, a múltamat, és ellopjátok a jelent is, újratermelitek e század összes neurotikus, gyáva, megalkuvó hazugságát, és ezért nincs bocsánat.

Gyerekkoromban ti tanítottátok: vétkesek közt cinkos aki néma. Ti már nem emlékeztek, én viszont nem felejtek. S közben szép lassan minden kiderül. Vonuljatok be az általatok írt történelem lapjaira így, ahogy vagytok: sunyin, dicstelenül."