Elmélkedésnapló - 2008. augusztus 31.
Megbocsátani mindenekelőtt azt jelenti: ha jóra hajlik, aki bántott, gondolkodás nélkül segíted őt ebben. És hogy folytonosan törekszel arra, hogy mi jó, azt hozzá, és ne magadhoz mérd. Megbocsátani nem jelenthet kevesebbet - de ember és ember között néha meglehet, hogy többet sem.
********************************************************************************************
Hajlamosak vagyunk a bátorságot tettekben mérni. Pedig nem lehetsz bátor, ha számodra a játék tét nélkül való. A bátorságod nem a tetteddel arányos. Hanem azzal, amit magadban elveszíthetsz vele.
Nem leszel tőle bátor, ha olyan küzdelembe rohansz, aminek győzelmét előre biztosra veheted. De ha egymagad is szállsz szembe a hétfejű sárkánnyal, amíg életed számodra értéktelen, a tetted nem bátorság. Hanem egyszerű őrültség.
A harcost, csak ami kincset otthon hátrahagy, az teheti hőssé a csatamezőn.
" Érdekes dolog, hogy egy harc kezdetén amint az első lövések eldördülnek, az ember szervezete egy pillanat alatt adrenalinnal telítődik, és azonnali reakciója, hogy 'baj van, futni kéne'. Ez egy természetes állati ösztön, amit első alkalommal még nehezen győzünk le. Csak rutinnal alakul ki, hogy képes vagy maradásra bírni magad. Mert ilyenkor a maradás nem magától értetődő, hanem meg kell küzdened érte magaddal. Hallottam egy jó mondást erre: 'A bátor ember nem attól bátor, hogy nem fél. Hanem attól, hogy szembenéz a félelmével, és legyőzi azt.'
Láttam már rengeteg fiatalt, akik hiába voltak tényleg elszántak, tapasztalat híján fogalmuk sem volt, hogy ennek ilyen a lélektana. Hogy hiába határozod el magad előre a legbátrabban, helyben ösztönösen bejön a pánik, amit pillanatok alatt kell felülírnod akaraterővel, vagy csak reális helyzetértékeléssel, t.i. hogy néhány durranástól még nem lesz bajod. Ilyenkor mindig az elsőrésztvevők kezdenek el rögtön szaladni. Mindenki így kezdi; ez nem gyávaság, hanem rutintalanság az ösztönlény legyőzésében. S a rutint csak a további részvétel hozza meg.
Ezt el kell fogadni, hogy ilyen az emberi természet. Ne érje a gyávaság vádja az elszaladó fiatalokat, mert a bátorságot csak a helyzet hozza meg, ahogy az ember egyre többet és többet képes kihozni magából. Az ilyet nem lehet előre eldönteni, és bátornak is csak utólag ismered fel magad, ha túl vagy már egy sikeres küzdelmen, amiben saját ösztön-természetedet győzted le. Egyszerűen csak lehetőségeket kell teremteni a fiataloknak, hogy bátrak legyenek, hogy emberré küzdjék magukat. Idővel meg fogják ismerni maguktól is bátor önmagukat. "
- egy internetes fórum nyomán
********************************************************************************************
A kínaiak világhódító hadjáratba kezdenek, és eljutnak a Székelyföldig. Felsorakozik a két hadsereg egymással szemben, majd a kínai vezér megbeszélésre hívja a székely vezért, Áront.
- Nem félsz? - kérdi a kínai.
- Már miért félnék? - kérdez vissza hetykén Áron.
- Azért, - válaszol a kínai - mert mi százmillióan vagyunk, ti meg csak negyvenezren.
Elkerekedik Áron szeme, feltolja a kucsmáját, megvakarja a fejét, majd hátrafordul a hadaihoz:
- Hűha, emberek! Hát hova fogunk mi eltemetni százmillió kínait?
Nem szorulok rá a következetességre. Nincs szükségem rá, hogy másra ujjal mutogassak. Nem lennék vezető, hogy stratégiákkal kelljen tölteni az időm.
Túl sokat bíbelődünk a következetességgel. Pedig az ember születésétől és lényegénél fogva nem lehet érzéseiben következetes. Igen, nagyon logikus érvelés, mindent elsöprő, de... Ami érzés, miért kellene ellentmondás-mentességben tartani? Nem alkalmazhatom rá a logikát, mert alapjaitól fogva nem arra való. Szerethetem azt, amit gyűlölök. Gyűlölhetem azt, amit szeretek. Isten áldja meg életem ellenség-részeit, mert nélkülük nem lehetnék az az egész, aki vagyok. És fegyvert foghatok akkor, amikor annak ésszerűen nincs semmi értelme. Ne haragudj, szól bennem Istenem, és nem hagyhatom el, amikor ennyire gyönge és elesett...
A csoda ezekből a jóra hajló következetlenségekből születik meg. Kinek van joga elvitatni, ha a döntés az egyén megdicsőülésére hajlít? Olyanra, amiből a közösség is aztán tovább épül. Különösen, ha az egyén érte, a közösségért lesz következetlenné. Az emberi csoda ez: tett, ami ellentmondott a logika minden valószínűségének. És az ilyen csodákról egykor majd történetekben hallanak az unokák.
Mennyire logikus az ember léte, vagy bármi, amit mindennapjaiban tesz? Mi az a logika, ami kilépve önmagából, felülről képes megítélni azt? A dolgok csak utólag válnak logikussá, amikor belőlük a győzelem, az eredmény már megszületett. Nincs az az elemző, aki a még meg nem történtből meg tudna alkotni egy érvényes logikai rendszert.
Nincs más eszközünk: az igazság az, ami a lelkeket megmenti a rothadástól. Ami az embert képessé teszi arra, hogy többé legyen, mint ami ítéletet múltja és jelene mondott rá. Ha a dolgoknak van értelme, csak ez lehet az. Isten szava az emberben, ami az igazság kötelékeivel egy kicsit emberségében is istenivé emeli őt.
Szép az, ami szembeszáll minden törvény-, és szükségszerűséggel. Könnyű a logikával előrelépni, "A" pontból "B"-be mindig egyenes az út. Emberre, életre ehhez azonban semmi szükség. A kő is követi a maga szükségszerűségét, amikor a lejtőn gurulva lefelé halad. Az sem mindig tökéletesen kiszámolható, de legalább tökéletesen logikus. Nincs ebben semmi meglepő, és pontosan ezért semmi felemelő sincs. Semmi, ami megmenthetné a lelkeket.
A szépség az, ami a szükségszerűségeknek ellenáll. Amikor a homokszobrot másnapra elmossa a dagály. A táj, a virág, a szó szépsége logikusan nézve teljesen felesleges. Az ésszerűség csak addig jut el velük, hogy megmondja, a biológiai gép milyen hormonokat indított útjára, amik örömét okozták. Ez a gép azonban ugyanúgy a hormoni örömöket is választhatta volna, ahelyett, hogy szép verseket ír. Vagy ahelyett, hogy homokszobrot farag a másnapi dagálynak. Vagy hogy életét adja egy megnyerhetetlen küzdelemben. Ami egyébként, mert az ember lelkét mentette meg, valójában máris győzelemre vitte megvalósítóját.
Logikus: a biológiai gép újabb és újabb elméleteket gyárt. Megpróbálja Isten hangját kizárni a valóságból, és ezért feltalálja a önző gént, vagy a csoportok kiválasztódását. Ami egyet jelent azzal, hogy ami történik, emberi tulajdonságokkal ruházza fel. Vagyis feltalálja saját, személyes istenét. Logikus, és végtelenül következetes - valóban csak biológiai gépekhez méltó dolog.
Nincs az a logikai szükségszerűség, ami megmagyarázná, sokan taktikázás helyett miért ragadnak mégis fegyvert. Nem a stratégia egyenes utasítására, hanem pusztán lelkiismeretük szerint. És ezek az emberek csodálkozva veszik észre, hányan is kerülnek együtt a frontra. Mindenki a maga egyéni útján, ezer akár a millióval szemben. Minden stratégiai szükségszerűség ellenére. "Tehozzád is szólt? - Menthetetlenül." Ha az embernek nincs lelke, ha benne nem szól Istene ilyen elviselhetetlenül feszítő erővel, az egésznek valóban nincs semmi értelme. Csakhogy akkor az egész nem is történik meg.
Eszembe jutott valami az elnyomásról. Arról, amelyik a gyűlöletedben, a kárhozatod útjában is számonkéri rajtad a következetességet. Ami egyet jelent azzal, hogy elvárja: következetesen veszejtsd el magad, veszejts el másokat. Mit tudnak az ilyenek az igazságról, és a következetességről? Mit tudhatnak magáról az emberről? Az ilyen igazság csak arra jó, hogy bedarálja az embert. Kinek ad tehát önmagával mércét? Ezért kár kapcsolatok egy rendszerét fenntartani. Én habozás nélkül elfogadnám a következetlenséget, ha attól az ember csak jobbá válik.
Persze az elnyomás is elvezet az erkölcsre, a maga csalfa és kegyetlen módján. Megtanít szeretni. Megmutatja, hogyan örülj a dolgoknak. Életben tartatja benne magad. Csakhogy az elnyomás ezekben húsevő bálványok erkölcseire tanít. Olyanokéra, akikért boldogan áldoz majd fel téged vagy bárkit, ha bálványai ezt épp úgy kívánják.
A valódi elnyomás pedig nem is akkor kezdődik, amikor parancsba adja neked, hogy szeress. Sem akkor, amikor erővel a saját örömének mosolyát kényszeríti rád. És nem is azzal, amikor hozzád láncolja önmagában az életed. A valódi elnyomás akkor kezdődik, amikor megtiltja neked, hogy gyűlölj. Amikor megtagadja tőled a bánatod. Amikor félelmet és undort ültet beléd saját halálodtól. És amikor mindezekben, ha lázadni mersz, lázadásodban a következetességet kéri tőled számon. A valódi elnyomásnak persze nem ebben áll a lényege, de mint jelekről, ezekről biztosan felismered.
Mert az elnyomásban az ember keresni fogja a lázadás lehetőségét. És ha az elnyomás ezeket helyezi tiltólistájára, a gyűlölet, a bánat, a halál lesz az, ami benne lázadássá vadul. Ilyenkor az ember szomjazni kezdi a gyűlöletet. Élvezni bánata minden percét. És vigyorgó közömbösséggel fog menekülni a halálba. Nincs ebben semmi meglepő, ha megtörténik - elkeserítő viszont annál inkább.
A valódi elnyomás gazsága éppen az, hogy ellene az egyetlen út a lázadásra, ha az ember benne önmagát pusztítja el. Ha az elnyomás szabályai olyanok, hogy csupán ezzel lépheted felé át a határt. És szó sincs ebben vétlen szándékról. A valódi elnyomás a bűntudatra játszik, amit lázadásod nyomán szeretne, hogy érezz. Az ember pedig nem hasonlik meg önmagával, csak mert amit kínálnak neki, nem szereti, vagy nem örül annak. Hamis érvek viszont könnyen megvezetnek, hogyha, mert szeretni vagy örülni vágysz, előbb ragaszkodnod kell hozzá, hogy szabadságodban álljon gyűlölni. Vagy bánatban lenni. Vagy szégyen nélkül együttélni azzal, hogy van miért elfogadnod a halált.
Amint mondtam, el kell fogadnunk a következetlenséget, ha attól az ember jobbá válik. Vagy el kell fogadnunk azt, hogy az igazság valójában következetlen.
Isten is, szabadságában, a saját szeretetének rabja.