Szánalmat érzek a fiatalok iránt, akik a
'60-as, '70-es évek elveszett lázadásai felett keseregnek. Az arany éveket
hagyják azokra, akik egykor megküzdöttek értük! Tétlenségükkel csak az ő
örömüket lopják meg.
Nem, nem az örökségről beszélek. Mert
az örökség szilárd alap, ami belülről nyom és munkál, és éltető
erő - a magunk harcához. Az örökség az ág boldogsága, mely szilárd törzshöz
tapadt, és ígérete virágnak, ígérete a szélbe szórt magnak, de ígérete új
erdőknek is, amik egyszer talán élővé tesznek egy kopár hegyormot.
Minden generációnak megvan a maga
próbatétele. És egyedül méretik meg benne az ember.
Persze boldog az ág, ha törzséből
nőhet, és nem magányos dugványként várják, hogy belőle erdő
zsoltára fakad. Tudom, mit jelent az élet néha kegyetlen, néha igazságtalan
küzdelme.
De tudom, mert láttam, hogy újként nőtt gyökér is megrepeszti a
sziklafalakat.
Ha lehetsz új fa, miért akarsz lenni lián?
Ha erdő ígérete vagy, miért maradsz kóró, amit barom legel, vagy pernyévé enyész az első tarlótűzben?
Pazarlás mondom, esztelen pazarlás...
Nem, ne mond nekem, hogy az erdő
küzdelme a pazarlás.
Ne mond, hogy hiábavaló a kertész, aki
minden hajnalban felkel, hogy megmetssze rózsáit.
Láttál-e kertészt, ki halálos ágyán magáért
könyörög?
Másért, s másként emel szót:
"Mi lesz az én rózsáimmal nélkülem? Ki fogja
öntözi őket?".
Vagy: "Csak a virágoskertem...ne hagyjátok, hogy
belepje a gaz...".
Az emberről beszélek, aki napról
napra, hajnalról hajnalra elcserélte önmagát. Az emberről, aki örökséget
kapott, vagy bár maga építette fel azt, megküzdi harcát, s végül hagyatékot ad
a jövendő kornak. Hagyatékot, ami igen, olykor szélbe szórt mag, olykor
rózsás kert egy új kertésznek, de hagyatékot, mi csendet törő kiáltás,
hadüzenet az öröklét valamennyi dölyfös istenének:
"ÉN LÉTEZNI, LENNI AKARTAM!".
Tarts velem: kertészek leszünk.
Szirombástyát emelünk önnön halandóságunk köré.