Elmélkedésnapló - 2007. február 13.
Olyan korban élünk, mikor a sors hétköznapi emberekből farag katonát.
Ha egy ország értelmét akarod megtudni, először nézd meg, hogy élnek benne a katonák. Azok, akik ha kell, érte életüket adják.
Mi vezérli őket? Országuk szeretete? Egy elvont eszme? Vagy csak pénz, amit zsoldként tesznek zsebre? Mindez az ország titkát, és leendő sorsát is magában rejti...
Hajnal volt még, táborom nagy része sátrában aludt. Mint oly sokszor a háború során, szeretetem csendjében sétára indultam alvó katonáim között.
Az alakulótéren tábornokom emberei között intézkedett. Csendben folyt a tárgyalás, alig lehetett belőle hallani valamit. Mégis, nem a tábort akarták kímélni vele. A tisztelet jele volt egy olyan ügyben, amely mindenkitől csendet és tiszteletet követelt.
Tábornokom kivégezni vitette emberét.
S én szerettem volna megérteni, mi
vitte rá, hogy fiai közül egyet is önként halálra adjon.
- Dumdum golyó volt nála. - tábornokom helyett tizedese válaszolt.
Fegyverhez nem értő emberként zavarosan néztem vissza rá. Övéből lőszert vett elő.
- Ez katonai lőszer. Fejét rézburok fedi. Kilövéskor egyben marad, pörög, és az
ellenség testébe fúródik. Ha át is szalad rajta, résnyi a bemenet, és nem nagyobb a kimenet.
A vadászok lőszere azonban más. A rézburok csak részben takar, a puha ólommag pedig szabadon
áll. Becsapódáskor az ólom felizzik és szétrobban, szétveti a kemény rézburkot is. A
golyó pörög, a sorjás rézpengék pedig belül már darálnak. Ha résnyi is a bemenet,
a túloldalon ez mindent kiszakít.
Hallgattam. Látta értetlenségemet.
- A dumdum golyó vadászlőszer katonaiból készítve.
- És a fiú?
- Rajtakaptuk, miközben fűrészelt.
- Ezért viszik el?
- Ezért. - arca méltóságteljesen rezzenéstelen maradt. - Mi katonák vagyunk. Nekünk
az ellenséggel annyi a dolgunk, hogy harcképtelenné tegyük. Ő azonban gyilkolni akart.
Többet senki se hozta szóba. A közlegényt elvitték, hogy lemetsszék a tábortest többi tagjáról.
Tévedés lenne azt hinni, hogy a tábornok gyűlöletet kezdett érezni fia iránt. Nem, szó sincs erről. Félreérti az a háború emberét, aki minden élet kioltásához haragot vagy gyűlöletet asszociál.
A tábornok itt orvos, aki gyógyítani akar. És tudja, még ha fájdalmas is, most le kell metszenie egy beteg testrészt, aminek már nincs esélye gyógyulásra, de bomlásra vinné az egész testet, ha továbbfertőzni hagyják.
A katona sejt a bajtárs-ellenség egy-testben, ami a háború betegségének lázától görcsös pózba rándul. A tábornok pedig katona, aki az ellenség-testrészt éppúgy óvja, mint bajtársaiét.
Még egy háború zűrzavarában is - az ellenségek vigyázzák egymást. Milyen figyelmes gondoskodás! Aki meglő, "harcképtelenné tesz", de nem "gyilkol". "Sajnálom pajtás, ma rajtad volt a sor. Ezúttal te estél ki a játékból..."
Ellenségek ilyenkor már nincsenek. Ha igazán megnézzük, a háború testvérek nyelve is lehet, ha mindkettőjükben szeretetük vezet. Ezt meg kell értenünk, még ha békeidőben élünk is.
Irtózunk a háborútól, de meg kell értenünk, benne mi az, ami annyira gyűlöletes. Csak ez az az út, ami a békére vezet - az igazi békére, amiben a barát, az ellenség, és a háborút választó ember szeretete is megfér egymással. S ha elvetjük a háborút, önmagunkkal is meghasonlunk. Hisz hányszor ragadnánk mi magunk is fegyvert! Nincs ebben semmi gyűlölnivaló. Pontosabban nem ebben van - önmagunkat hibásan kárhoztatnánk a puszta ellentmondó szavak miatt.
Mégis mi változott? Az ember ma is, mint rég, ugyanúgy fegyvert fog, és hadba indul mások ellen. De egykor hősöket ünnepeltünk, dicsértük a haditetteket, s a harcosok emlékét megőrizték a krónikák. Pedig ők is embert öltek, ami ma is, mint egykor, bizony helytelen dolog.
Hát helyesen tennénk, ha évszázadok ünneplését felülbírálnánk?
Nem mi tévesztettünk valahol utat?
Nem mi követünk el hibát, mikor háborúba indulunk, melyben gyűlöljük egymást - furcsamód éppúgy,
mint harcoló önmagunk?
Nincsenek illúzióim. Távol áll tőlem a régi korok dicsérete, csak mert idális a kép, ami
megmaradt belőle.
Nem, nem erről beszélek. A háború egykor ugyanannyira lehetett vérfürdő, mint
ma, golyószórók, torpedók, és gáz-gránátok árnyékában.
De épp itt rejlik az igazság. Hogy mindegy mi a fegyver, a háború nemessége, amit krónikákban tisztelünk (a fegyelem, az összetartás, a lemondás, az önfeláldozás), talán ma éppúgy lehet elérhető.
Mégis mi változott?
Talán a gondolat, az alap, amiből a háború táplálkozik.
Nem tudom, csak próbálom megérteni mindazt, aki harcolni kezd, köztük önmagamat is, ha néha arra kerül sor. Próbálom megérteni, mi vezet, mikor belül oly erőssé válik a bizonyosság, hogy az ember életeket tesz meg tétnek egy szeretet romjain játszott közös, nagy kockajátékban.
" Ha harcolunk is, barátom vagy. Igazságunk hadba szólított téged és engem. Oly szép az én igazságom, és úgy szeretném, ha téged is ő vezetne! De nem hibáztatlak. A te istenszereteted ugyanolyan erős. És bizonyosságunk, mely más, és mégis ugyanaz, szolgákként ad kezünkbe fegyvert. "
Fogadd el: ha beszélsz is, mikor szív igazsága vezet, recsegve-ropogva feszítik a mondatot a szavak.
" Bizonyságom oly erős, hogy képes lennék meghalni érte. Elcseréltem rá önmagam. Többet ér már nálam, többet ér már létemnél. "
A futószalagháború azonban más. Egykor, mint ma egyaránt.
" Bizonyságom oly erős, hogy képes lennék megölni érte. Elcseréltelek rá téged. Többet ér már nálad, többet ér már létednél. "
A szeretet, mely háború-arcot öltött, így vált csontdaráló gépezetté.
S magunkban így tettünk gyilkossá minden leventét.
Ma már senki sem harcol, mert barbárságnak ítéljük a háborút, ahogy most az is. Mert hamarabb elveszik benne az ember, mintsem belőle megszületik.
De itt nem a háború- : a szeretet igazságai azok, amik kiüresedtek. Háborúinkban éppúgy, mint békeidőnkben.