Elmélkedésnapló - 2007. április 23.
(New York, 2007.)
Tikkasztó tavaszi meleg lett. Szombati nap, kora délután lévén, a családok valamennyi tagja rövid autókázás után a Central Parkban landolt. Ilyenkor előmásznak garázs-rejtekükből a sokatlátott csikicsuki székek, a fűre bezacskózott Budweiser kerül, és az ég a téli hónapok fagyos szárazsága után újra frizbiesőre vált. A gyanútlan bámészkodó pedig bizony fejét féltve hajolgathat az ilyen heves öröm-kartácstűzben.
Manhattan összes lakó- és munkáskörzete tehát szinte egységesen kiürült. Jómagam is csak a napi henyélést előkészítendő, rövid de hízlaló pizzaebédre tértem be a columbia-közeli "Che Bella" szeletbárba. Aprócska üzlet, alig néhány vendéghellyel; a pizzájuk kitűnő, a választék nagy, ezért gyakran fordulok meg ott.
A pult mögött szorgos mexikói kezek munkálkodnak. Sürgő-forgó mozdulatok, szemet kápráztató gyorsasággal; "Nekszt plíz! Húz nekszt?" - hadarják a latinók szüntelenül, egész héten át, napi 10 órás robot alatt. Régóta gyanítom, hogy angolságuk vándorzsákját több kinccsel nem is igen tömhette meg ez a sivár rabszolgaélet.
Egyszer, egy rögtönzött hétköznapi ebéd során követtem már itt el hibát. A feltét mibenlétéről érdeklődve gyámoltalanul nyomtam ujjamat a pult üvegfalának, egyik pizzástálra mutatva. A szó bennszakad - az inkvizítor rögtönítél - a hóhérbárd csattanva lesújt, és a csöpögő tésztacafat már a tányéromban is gőzölög. A rózsafüzér pedig pörög, pörög tovább, megakaszthatatlanul: "Nekszt plíz! Húz nekszt?".
De egészen más volt ez a mai délután. A "Che Bella" ezúttal üresen állt, beléptemkor csupán egy rendőrnő várt a kasszánál rendelésére. Kövér, fekete asszonyság - itt rendőrnek a fegyverismeret és lőgyakorlat tesz elsősorban alkalmassá -, az egyenruha feszült rajta, széles csípőjét egy öv próbálta körbeérni, róla szőlőfürtként alácsüngő szolgálati elrettentőkkel. Őrjáratban lehetett, az autó a kollégával kint várakozott rá, úgyszintén egy finom ebéd reményében.
És a rádióból őrjítő szamba-zene szólt. Fékevesztett sípszó,
sistergő maraka, pergőn pengő kavakinju.
És ez a rendőr, ez a tündéri ében tyúkanyó, ott, a
mexikóiak előtt - és az egyetlen (magyar) vendég előtt - táncolni kezdett!
Picinyke riói karnevál, egyszemélyes tánckarral, de mindenért kárpótol a taníthatatlan tehetség. Ringó járás, ütemre taps, és ha olykor vadul megrezgeti mohos potrohát, hát leng a pisztoly, ring a CB, és meg-megcsörren a fényes bilincs...
Isten bocsássa meg: én ott, helyben, elkacagtam magam. És mozdulni se bírtam tovább.
Ő észrevette, megállt...és visszakacagott.
Ó, nem azért, mert zavarba jött! Tudta ő, hogy ott vagyok,
ahogy a teljes
személyzet is meglassította rá a munkát.
Neki csupán jókedve
volt.
Vidámságunkban megértettük egymást, néhány pillanatig
nemzetközi mosolynyelvet beszéltünk.
Aztán mire kilépett az ajtón, kezében pizzásdobozzal, már újra
komoly volt. Kollégája mit
sem sejthetett a benti sikerprodukcióról.
Na nem mintha vidámnak lenni itt tilos, vagy helytelen lenne. Ellenkezőleg. Itt az emberek az utcán énekelnek és táncolnak, és barátságosan üdvözlik egymást. A sarkokon táncosok szórakoztatnak összesereglő lelkes helybélieket és turistákat, bármiféle kalapozás nélkül. Nekik egyszerűen csak jókedvük van, ami úgy érzik, kötelez, hogy a másikat is vele megajándékozd.
Szóval ez a kövér, fekete rendőranyó, egy étteremnyi embert ezúttal a jókedvével szolgált. És ne értsétek félre, ha a lengőajtó másik oldalán aztán ismét megkomolyodik. Végtére is, a küszöbön túl, ő már újra az egész Városáért felelős.
Látjátok: Csudaországban járok. Itt még egy rendőr is, ha úgy
tartja kedve, vidáman perdül táncra.