Elmélkedésnapló - 2007. március 12.
William Blake "Isaac Newton" c. festménye:
Éles, szembetűnő háromszög-kompozíció: a Természet az Embert előtérbe tolja, és biztos alapot szolgáltatva magára ülteti. Newtonon, a megismerő emberen, a tudóson keresztül e sokszínű természet egy papírra vetett formulára egyszerűsödik. A természet-ember folytonosságból az emberi elme (a háromszög-kompozícióból az alak feje) kiemelkedik. Bár Newton maga is a papírra mutat, a rajzolt - torz - ábra mégis csupán Newton személyes hozzájárulásával (a kezében tartott szögmérővel) együtt válik tökéletes mértani alakzattá. Blake tiszteletének és elismerésének kifejezése mellett azonban kritikával is illeti a tudóst: Newton a természet gazdagságának hátat fordít, és csak saját formulájára figyel oda.
************************************************************************
- Mi az ott? - kérdezte a Mester, és a domboldal felé mutatott.
- Fa. - válaszolta a Tanítvány.
- És tudod-e, hogy hívják angolul? - kérdezte a Mester.
- Tree.
- Hát németül?
- Baum.
- Helyes. - mondta a Mester, és újra a fára mutatott. - Most ezek közül melyik igaz rá?
- Hogyhogy melyik? - válaszolt a Tanítvány - Hát mindegyik!
- Melyik fejezi ki igazabban? - kérdezte a Mester.
- Nem tudom... - gondolkozott a Tanítvány - Talán mindegyik.
Miért hiszed hát, hogy e szavak közül bármelyik is kizárná egymást? Vagy hogy ennyi szó tengerében az a fa valóságosan egykor-olykor más és más?
Mi több, mitől mondanád, hogy az a valami ott, maga, nincs is? Pedig választani e szavak igazsága között - amint látom - mégsem tudsz.
A Tanítvány hallgatott. A Mester folytatta.
Az ember tévedése tehát abban áll, hogy mindezt abszolút módon tudja leírni. S mint így, abszolút módon birtokolni.
Pedig nincs rá egy, teljes és tökéletes szó. Jóllehet mindegyik szó önmagában lehet teljes és tökéletes. És egymásnak olykor mondhatnak is ellent. De nem követsz el hibát, ha ezt is, azt is használod, ha kifejezni akarod magad.
Helytelen-e, ha az ember választ, és azt mondja "fa"? Annak az embernek pedig, aki angol, hogy "tree"? És mondhatnád-e, hogy a "fa" az igazabb, csak mert most is épp e nyelven beszélsz? Van, akinek "fa", van, akinek "tree". És van, akinek "baum". És még számtalan más, akinek olyasmi, amire nincs is egy szó. Mint a "valami", amire gyerekkorodban másztál, és összevissza vérezte a lábad. Vagy "az", amiről kertészként gyümölcsöd szedted.
Te azonban mégis választasz. És helyesen teszed, mert helyesebb, ha beszélsz, mint ha néma maradnál. És ha már beszélsz, talán lehetőséged lesz megérteni azt is, mi a "tree" és mi a "baum" igazsága. Anélkül, hogy a "fa" igazságát - ami számodra az - egyszer is megtagadnád.
Fogadd el, hogy egyszer "fának" ismerted meg, vagy te épp a "fa" dallamát tartod szépnek. Vagy épp a valamit, ami gyerekként összevérezte a lábad. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Mindez tényleg lehet szép. És anélkül, hogy azt a másikat, akinek "tree", lebecsülnéd vagy megbántanád.
Tudd, hogy nem az igazsággal van a baj, ami VAN, és ami EGY, hanem a nyelvvel, ami csak ezerféleképp képes azt megragadni. Néha annyiféleképp, ahány az ember, aki beszélni akar. Ne kárhoztasd magad vagy mást ellentmondó szavak miatt. Te követnél el hibát: mert az igazság mindig összeköt. Talán alkoss inkább azzal a másikkal, akivel épp beszélsz, olyan nyelvet, ami mint az igazság, amit kifejezni kíván, egységbe von.
A Mester pillanatra szünetet tartott. És a domboldal felé tekintett.
- Ember vagyok. - mondta a Mester. - Lehet, hogy nincs igazam. De amit hiszek, amit érzek, hogy a fa leírásának legtökéletesebb eszköze a teremtő Isten nyelve. Az, - mutatta - amit ott látsz. És a világon semmi több.
Én pedig azt mondom: az, ott, legyen "fa". Vagy "tree". És az lesz. Tettemmel egy világot formálok - a magam módján és a magam arcára.
De látod, az Isten ezt mondta: "legyen fa". A saját, isteni nyelvén. - a Mester a fára mutatott - És lett.
- Mi a közös ebben a kőben, a fában, abban az emberben, vagy a házban ott? - kérdezte a Mester.
- Mindegyik LÉTEZIK. - válaszolt a Tudós.
- És még?
- Mindegyiket ÉRZÉKELEM. - mondta a Művész.
- És még?
- Mindegyik valamiből KELETKEZETT*. - szólt a Szerzetes.
- Ezt nem tudhatod biztosan. - szólt közbe a Tudós - Ez a kő lehet, hogy már öröktől fogva létezik.
- Helyes következtetés. - mondta a Mester. - De mi van az emberrel, aki bemegy a házba? Vagy a
kővel, ha eldobom, és sosem találjuk meg? Igaz az, hogy ezeket érzékelem?
- Nem, valóban nem. - mondta a Művész. - Akkor ezekben az a közös, hogy mindegyik érzékelHETő.
Lehetőségem van az érzékelésükre.
- Ezt sem tudhatod biztosan. - gondolkozott a Tudós. - Még azt sem, hogy ha a kő eltűnik
a szemed elől, valóban közösséget vállal-e még a fával, az emberrel - akiket
továbbra is érzékelek - a létezésben.
- Ez igaz. - mondta a Mester. - A feltételezés tehát, hogy mindegyik LETT, bár nem volt,
ugyanannyira bizonyos, mint azt mondani: ezek léteznek, vagy érzékelhetők.
Három út: a világ LÉTEZIK, a világ csak annyiban van, amennyiben ÉRZÉKELEM, és a világ LETT, önmagától, valakitől vagy valamitől - három semmivel sem több leírása annak a háznak, a kőnek, a fának és embernek. És hogy tudod eldönteni, melyik igaz?
A Tudós, a Művész, és a Szerzetes hallgatott.
- Sehogy. Kívül esik emberi korlátaidon. Még magadról sem tudsz többet, mint hogy VAGY, magadat ÉRZÉKELED, s mivel ez nem mindig volt így, valószínűleg LETTÉL. De szerencsére a te dolgod úgysem az, hogy az ítéletet meghozd. Legfeljebb talán az, hogy bármelyik mellett olykor kiállj, ha kell.
(*A használt kifejezés csak részben pontos: a létezők olyan - immateriális értelemben - FELTÉTELES és FÜGGŐ létét kívánja
egy szóban összefoglalni, amely elsősorban a vallási meggyőződések sajátja. Kapcsolódó írásként olvasd el
e bejegyzés utolsó elmélkedését. - Rpat)
- Mester! Miért mondod, hogy az Oltáriszentség - valamilyen titokzatos módon - Krisztus teste és vére, hogy a megtestesült Isten maga? Hogy nem csupán kenyér és bor, amiben Megváltónkra emlékezünk?
- Hiszed, hogy Krisztus urunk: Isten?
- Igen, én hiszem. Valóságos Isten és Valóságos Ember.
- Hiszed, hogy Isten a világ Teremtője, aki azt mondta "Legyen!", és Lett?
- Hiszem.
- Akkor miért kételkedsz urunk szavában? Talán az asztalnál nem azt mondta "Legyen!"? Lett...
- De Mester, mi van, ha nem mondott ennyit? Vagy másképp értette? Te honnan tudod, hogy mindez - és így - igaz?
- Nem tudom: hiszem. Ami egyet jelent azzal, hogy nap, mint nap megküzdök érte. Hogy minden nap építem magamból, valahogy elcserélem magam benne.
Amit az ember bizonyosan tud, azért nincs is mit küzdenie. De az ember se nem él, se nem hal meg azért, mert kettő meg kettő négy. A tudás a hátradőlés, a nyugalom szabadsága. A hit azonban más. Ha nyugalomra, hátradőlni vágysz, ezért ne a "Hiszem" útját válaszd. És ki tudja, talán mégis neked lesz igazad. Nem tudom. De nem is Hiszem...
Hogy kettő meg kettő négy, számomra nincs benne semmi szép. Talán csak az ember küzdelmében, aki egykor ennek tudására eljutott. És a gyermekében, aki az iskolában e tudásra ma éppúgy eljut. És abban, amikor a kettő meg kettő igazsága hitre indít, hogy mindez csupán RÉSZE az igazságnak, és lehet ennél több. Hogy távcsőbe nézünk, és a kettő meg kettő igazságával megmérjük a csillagokat. És az orvos, - ugyanezzel a bizonyosággal - megtalálja a beteg vakbelet, és kivágja azt.
De végső soron mégsem a magától értetődő igazság az, ami szép. Hanem a sokféle emberi küzdelem, ami mindig csak a sokféle emberi hité.
************************************************************************
Ha végig tudod követni, jutalmul hívd meg magad egy sörre...
(Gyorsjegyzet Eperjes Károly, Bolberitz Pál, Weissmahr Béla, és Arisztotelész gondolatai nyomán)
Filozófiák tanítása: minden másból nyeri létét. A létezők oksági láncon keresztül egymásból nyerik létüket, s mint így, semmi sem lehet örökkévaló.
A LÉT maga azonban önmagábanvaló. Tökéletes önkonzisztenciát alkot önmagával, s mint így, e logika szerint szükségszerűen örökkévaló.
"Én vagyok, aki vagyok." - Kiv. 3:14.
(az első "vagyok" csupán létige, az önmeghatározás segédigéje; lásd:
'Péter vagyok.' A valódi állítás a második "vagyok" mélységeiben rejlik.)
Isten a VAGYOK: a LÉT maga.
A NEM VAGYOK önmagában képtelen a létezésre. A NEM VAGYOK önmagában NINCS. A NEM VAGYOK csak
annyiban VAN, amennyiben a VAGYOKhoz képest NEM VAN.
A Gonosz tehát, akinek lényege a NEMLÉT, önmagát csupán Istenhez, a VANhoz képest határozhatja
meg. Lényegét és létét is ezáltal csupán a VANtól, a VANból nyeri. "Az vagyok, aki
NEM vagyok." És annyiban vagyok, amennyiben nem vagyok.
Az ok-okozatiság az, amely egy létezőből egy másik létezőbe vonja át annak létezését. Azért vagyok, mert ez és ez van. Az ok-okozat tehát a létezők, vagy létezők lánculatának sajátja. A létezőké, akik önmaguk létét csakis a VANból nyerik, mégsem azonosak sem a VAGYOKkal, sem a NEM VAGYOKkal.
A teremtett embernek azonban megadatott, hogy a VAGYOK és a NEM VAGYOK lényegéből egyaránt merítsen. Tetteinek oka tehát egyaránt forrásozhat a VAGYOK létéből és a NEM VAGYOK nem-létéből.
(Az ember az "Az vagyok, aki vagyok." igazságát kétféleképpen is tagadhatja: "Az vagyok, aki nem vagyok.", ill. "Nem az vagyok, aki vagyok.". A VAGYOK mindkét tagadása a NEM VAGYOKkal való közösségvállalást, s mint így a bűnt, a kárhozatot, a kárhozatbeli NEMLÉT állapotát testesíti meg.)
Krisztus, kereszthalálával az ember szabad akaratból vállalt NEM VAGYOKjának okán, azt magára véve részesült a NEM VAGYOK VAGYOKhoz képesti nemlétében. S Isten a NEM VAGYOKot töltötte meg azzal a gyönyörűséges öncélúsággal, ami kizárólag Isten sajátja, de amelyből az ember Isten, azaz a VAGYOK kegyelméből szabad akarattal vállalt közösség révén részesülhet. A VAGYOK ezért önmaga által győzte le a NEM VAGYOKot: megmutatta, hogy a NEM VAGYOK a VAGYOKban feloldható, a NEM VAGYOK felett a VAGYOK szükségszerűen mindig uralkodik. Az abszolútum a relatívum felett, az önkonzisztencia az önkonzisztencia hiánya felett. A kereszthalálban a LÉT által magára vett NEMLÉT végül a feltámadásban, Isten "ok nélküli", és "öncélú" LÉTében kerül feloldásra.