Elmélkedésnapló - 2007. október 15.

Vedd könnyedén a halálod!
Valahogy majd csak túléled!

Groteszk

"Élt és meghalt,
Tette, amit kellett,
Műveinek árából
Csak e kínrímre tellett."

Nyugodjak békében!

- Halló, tessék, itt R.P. beszél.
- Szia, Ági vagyok. Megismered még a hangom?
- Ööö...ne haragudj, milyen Ági?
- Tudod! B. Ági! Együtt jártunk még alsóban.
- Ja igen, emlékszem már! Nahát, mi van veled?
- Figyelj, csak azért hívtalak, hogy részvétemet fejezzem ki a halálod miatt. Olvastalak az újságban.
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled. Főleg ennyi év után...
- Ez csak természetes. Emberek vagyunk.
- Nekem eszembe se jutott. Úgyhogy különösen jólesik.
- Figyelj, elárulod, mi történt? Megöl a kíváncsiság.
- Semmi különös. Fatális baleset. Vasárnap holtfáradtan estem ágyba, és gondoltam, átalszom a hétfő délelőttöt. Reggel kigyulladt az épület, én meg nem hallottam a riasztást, olyan mélyen aludtam. Szóval bennégtem.
- Ne mond! Ez rettenetes!
- Á, nem vészes. Átaludtam a halálom. Benyeltem egy csomó füstöt, hogy már föl se ébredtem rá. Nem volt annyira szörnyű, hamar túlestem rajta.
- Ez azért megnyugtató. Jó, hogy ilyen könnyedén fogod fel a dolgot.
- A vicces az, hogy a szemközti ház ablakából végignézték, ahogy lángra kapok. Merthogy belátnak az ablakunkon. Régóta mondom, hogy ezek figyelnek, most meg pont jól jött volna. Azt mondják, hívtak telefonon, de nem adott vonalat. Este valószínűleg mindkettőt kikapcsoltam. Sosem szoktam, ezek szerint most mégis megtettem.
- Mindig is értettél a hatásvadászathoz...
- Ez csak középszerű teátralitás. Mert ha mondjuk égő testtel kivetem magam az ablakon...
- Milyen tea?
- Teát...nem érdekes. Mesélj inkább, mi lett veled azóta?
- Ne is kérdezd. Csak a szokásos. Elvégeztem a közgázt, meg egy könyvelői gyorstalpalót, közben házasság, gyerek, most meg ósdi munka, mókuskerék...
- Hol dolgozol?
- A vízműveknél. Számviteli osztály.
- Tényleg? És ennyire szörnyű?
- Na hallod! Napi 12 óra robot, semmi pénzért. A család már egyre nehezebben bírja. Félek, hogy rámegy a házasságom.
- Nem irigyellek. Nem lehet könnyű.
- Nem is az. De azért most a te helyzeted se kutya. Mégiscsak meghaltál...
- Persze, tudom. Azért nem panaszkodom.
- Mindig is optimista voltál!
- Igyekszik az ember. Még halálában is.
- És van valami arról, hogy mikor lesz a temetésed? Tudom, hogy annyi éve feléd se néztem, de egy szál virágot azért vinnék neked.
- Ez kedves tőled. Igazából még szervezés alatt van, holnap tárgyalok a temetkezési vállalattal, hogy mikor érnek rá. Állítólag elég sűrű az időbeosztásuk.
- Értem. Ez tipikus.
- Viszont a körülményeket tekintve szerintem hamvasztatom magam. Szóval ne számíts díszes ceremóniára. Drága sírkő se lesz, az utóbbi időben kicsit meg voltam szorulva.
- Miért nem csináltatsz magadnak kopjafát? Az olcsóbb, meg most úgyis divat. Menne az egyéniségedhez. Amennyire emlékszem rá...
- Nem is tudom. Majd kitalálom. Igazából nem gondolkoztam még ezen.
- Ezt meg tudom érteni. Kinek is jutna eszébe ilyen fiatalon?
- Hát ez az!
- Szóval nincs még időpont.
- Nincs, de majd felhívlak, ha tudok valami biztosat.
- Oké, köszönöm, az nagyszerű.
- Na ne haragudj, de mennem kell. Munkában vagyok, a főnököm már ideges. Nem valami megértő...
- Persze, semmi, csak ennyit akartam. Még egyszer őszintén sajnálom, és részvétem. Meg a családodnak is!
- Köszönöm, nekik is átadom.
- Akkor addig is minden jót! És fel a fejjel!
- Köszönöm, neked is! Egy élőnek sem lehet könnyű manapság.

Halottról jót, vagy semmit. Legfeljebb a háta mögött.