Antoine de Saint-Exupéry: Levél "X" tábornokhoz, 1943. július

" Most repültem néhány kört egy P-38-ason. Remek gép. Boldog lettem volna, ha húszéves koromban kapom ezt az ajándékot. Mélabúsan állapítom meg, hogy negyvenhárom esztendősen, miután körülbelül hatezer-ötszáz órát repültem a világ minden egén, már nem tudok nagy örömet lelni ebben a játékban. A repülőgép már csak közlekedési eszköz - most éppen háborús jármű. Ha ebben a mesterségben matuzsáleminek számító korban még alávetem magam a sebességnek és a magasságnak, az inkább azért van, hogy ne térjek ki nemzedékem semmilyen kellemetlen kötelessége elől, mintsem hajdani örömök megtalálásának reményében.

Talán szomorú ez, vagy talán mégsem. Lehet, hogy akkor tévedtem, amikor húszéves voltam. 1940 októberében, amikor visszatértem Észak-Afrikából, ahová a 2-33-as szakasz emigrált, az autóm lerobbanva állt valami poros garázsban, s én újra felfedeztem a lovat és a kocsit. S egyúttal az utak füvét. A birkákat és az olajfákat. Ezeknek az olajfáknak most más volt a szerepük, mint hogy az ablakok mögött üssék a taktust, óránként százharminc kilométeres sebességgel. Igazi ritmusukban mutatkoztak meg, az olajbogyók lassú érésének ritmusában. A birkáknak sem az volt a kizárólagos szerepük, hogy csökkentsék az átlagsebességet. Igazi bogyókat potyogtattak, és igazi gyapjút termeltek. S a fűnek is volt értelme, hiszen azt legelték.

Az volt az érzésem, hogy új életre keltem a világnak ebben az egyetlen olyan sarkában, ahol még a por is illatos (persze, nincs igazam, mert Görögországban és Provence-ban is az). S úgy tűnt, egész életemben ostoba voltam...

Mindezt csak azért mondom el, hogy elmagyarázhassam Önnek, hogy ebben a nyájéletben, itt az amerikai bázison, a tíz perc alatt, állva bekapkodott ebédekben, a 2600 lóerős együléses gépek közötti jövés-menésben, ezekben az absztrakt hodályokban, amelyekben hármasával zsúfolódunk egy szobában, nincs semmi szívet melengető. Ez is, akárcsak 1940 júniusának értelmetlen vagy a visszatérés reménye nélküli bevetései, olyan, mint egy betegség, amelyen túl kell esni. Ismeretlen ideig vagyok "beteg". De nem tartom jogosnak, hogy ne viseljem ezt a betegséget. Ez minden.

Ma mélyen, és mélyrehatóan szomorú vagyok. Szomorú vagyok a nemzedékem miatt, amelyből kiveszett minden emberi lényeg. Amely, mivel szellemi életformaként csak a bárokat, a matematikát és a Bugattikat ismeri, ma szigorúan nyájszerűen cselekszik, minden egyedi szín nélkül. Semmi figyelemre méltó nincs benne.

Vegyük csak a száz évvel ezelőtti katonai életet. Gondolja meg, mennyi erőfeszítést foglalt az magában, hogy megfeleljen az ember, szellemi, költői vagy csak egyszerűen emberi létének! Ma, amikor kiszáradtabbak vagyunk, mint egy tégla, csak nevetünk ezeken az együgyűségeken. A ruhák, a zászlók, a dalok, a zene, a győzelmek (manapság nincsenek győzelmek, semmi olyan, amiben meglenne Austerlitz sűrű költőisége; ma csak lassúbb-gyorsabb emésztési jelenségek vannak), minden líraiság nevetségesnek hat, és az emberek elutasítják, hogy bármiféle szellemi életre ébresszék őket. Futószalagmunkát végeznek tisztességesen. Ahogyan az amerikai ifjúság mondja: "Tisztességgel elfogadjuk ezt a hálátlan munkát", és a propaganda az egész világon elkeseredetten buzgólkodik.

Nem az a baja ennek a nemzedéknek, hogy nincsenek kivételes tehetségei, hanem az, hogy tilos neki frissítő, régi mítoszokra támaszkodni, mert az giccsesnek tűnik. Hanyatlása során az emberiség a görög tragédiától Louis Verneuil színházáig süllyedt (ettől mélyebbre már nemigen lehet). A reklám, a Bedaux-rendszer, a totalitárius rezsimek százada ez - meg a kürt, zászló és halotti mise nélküli hadseregeké. Teljes szívemből gyűlölöm a koromat. Az ember szomjan hal benne.

Tábornok, csak egy baj van, csak egyetlenegy a világon. Az embereknek újra valamiféle szellemi értelmet, szellemi izgalmat kellene adni. Megöntözni őket gregoriánének-félével. Ha hívő lennék, biztos vagyok benne, hogy e "szükséges és hálátlan" munka korszakának elmúltával, már csak a solesmes-i bencés kolostorban tudnám elviselni az életet. Nem élhetünk többé hűtőszekrény, politika, könyvelési mérleg és keresztrejtvény nélkül, lássa be! Nem, nem élhetünk...

Nem élhetünk többé költészet, szín, szeretet nélkül. Elég meghallgatni egy XV. századi falusi éneket, s máris látjuk, mekkorát csúsztunk lefelé. Semmi más nem marad (bocsásson meg), csak a propaganda géphangja. Kétmilliárd ember csak a géphangot hallja, csak a géphangot érti, maga is géppé változik.

Minden, az utóbbi harminc évben bekövetkezett összeomlásnak két oka volt: a XIX. századi gazdasági rendszer zsákutcája és a szellemi reménytelenség. Miért követte Mermoz azt a nagy, mamlasz ezredesét, ha nem szomjúságból? Miért voltak az oroszországi események? Miért a spanyolországiak?

Az emberek kipróbálták a kartéziánus értékeket: a természettudományokat leszámítva nem jártak sikerrel. Csak egy probléma van, egyetlenegy: rá kellene jönni, hogy létezik az értelmi életnél is magasabb rendű szellemi élet, az egyetlen olyan, amely ki tudja elégíteni az embert. Ez túllép a vallási élet problémáján, amely a szellemi életnek csak az egyik formája (jóllehet a szellemi élet talán szükségszerűen vezet el a valláshoz). A szellemi élet ott kezdődik, amikor az embert nem csak az őt alkotó anyagok összességének tekintjük. Az otthon szeretete - amivel az Egyesült Államokban nem találkozhatunk - már szellemi élet.

És a falusi élet és a halottak kultusza is az. Azért említem ezt, mert amióta megérkeztem, már két vagy három ejtőernyős szörnyethalt, de halálukat elhallgatták: ők befejezték a szolgálatot. Ez a kor sajátossága, nem pedig Amerikáé: nincs már értelme az embernek.

Mindenképpen beszélni kell az emberekkel.

Mire lesz jó megnyerni a háborút, ha azután meg száz évig forradalmak epilepsziás rohamával küzdhetünk? Amikor végre megoldódik a német kérdés, akkor jön elő az összes valódi probléma. Kevéssé valószínű, hogy ennek a mostani háborúnak a befejeztével az amerikai készletekre irányuló spekuláció elegendő lesz ahhoz, hogy eltereljék az emberiség figyelmét a valódi gondokról, mint ahogyan 1919-ben. Erős szellemi áramlat híján majd gomba módra nő ki harminchat különböző szekta, amelyek azután még további ágakra szakadnak. Maga a marxizmus is, amely már túlságosan elavult, ellentmondásos neomarxizmusok sokaságára hullik szét. Jól láttuk ezt Spanyolországban. Hacsak egy francia Cézár nem telepít bennünket örökre egy neoszocialista koncentrációs táborba.

Milyen különös este ez a mai, milyen különös az idő! A szobámból látom, ahogy sorra világosság gyullad az arc nélküli hodályok ablakaiban. Hallom, ahogyan a különféle rádióadók bóvli zenét sugároznak a tengerentúlról érkezett dologtalan tömegnek, amely még csak honvágyat sem érez.

Ezt a rezignált beletörődést könnyen összetéveszthetjük az áldozatkészséggel vagy az erkölcsi nagysággal. S ez nagy hiba lenne. A szeretet szálai, amelyek a mai embert a többi teremtményhez vagy a dolgokhoz kötik, oly kevéssé szorosak, oly kevéssé erősek, hogy az ember már nem is érzi úgy a hiányt, mint egykor. Ez a rettenetes tanulsága a következő zsidó történetnek: "Tehát elmész oda? Milyen messze leszel! - Messze, mitől?" Ez a "mi", amit otthagytak, nemigen volt más, csak a szokások vaskos kötege. Ebben a válásos korban a dolgoktól is ugyanolyan könnyedén válunk meg. A hűtőszekrény lecserélhető. A ház is, ha csak puszta épületnek tekintjük. A feleség is. A vallás is. A párt is. Még csak hűtlenek sem lehetünk, mert mihez is lennénk hűtlenek? Mitől messze és mihez hűtlen? Emberi sivatag.

Milyen bölcsek és nyugodtak tehát ezek a csoportban élő emberek. Azok a hajdani breton tengerészek jutnak eszembe, akik az idegenlégióval partra szálltak a Magellán-szorosnál, s rászabadultak egy-egy városra. Heves vágyak és elviselhetetlen honvágy keveredett bennük, ahogy minden férfiban, akit túl szűk korlátok közé szorítanak. Féken tartásukhoz mindig erős rendőrökre, erős elvekre vagy erős hitre volt szükség. De közülük egy sem bánt volna tiszteletlenül egy libapásztorlánnyal. A mai férfit, környezettől függően, vagy az ulti vagy a bridzs tartja nyugton. Bámulatos, milyen jól kiheréltek minket. Így végre szabadok vagyunk. Levágták kezünket-lábunkat, majd hagyták, hogy szabadon járjunk. Gyűlölöm ezt a kort, amelyben az ember, egy egyetemes totalitarizmusban, szelíd, udvarias és békés jószággá válik. S ezt még erkölcsi fejlődésként tálalják nekünk!

A marxizmusban azt gyűlölöm, hogy totalitarizmushoz vezet. Az embert termelőként és fogyasztóként határozza meg, a javak elosztása a lényegi probléma. Akárcsak a mintagazdaságokban. A nácizmusban azt gyűlölöm, hogy egész lényegével totalitarizmusra tör. Felvonultatják a Ruhr-vidék munkásait egy Van Gogh, egy Cézanne és egy színes kőnyomat elé. Természetesen ők a kőnyomatra szavaznak. Tessék, ez a nép igazsága! A Cézanne-jelölteket, a Van Gogh-jelölteket, minden nagy nonkonformistát gondosan koncentrációs táborba dugnak, az engedelmes jószágot pedig nyomatokkal tömik. De vajon hová tart az Egyesült Államok, és hová tartunk mi is, az egyetemes funkcionáriusságnak ebben a korában? A mai ember robotember, termeszember, a Bedaux-rendszer szalagmunkája és az ulti között ingázik. Ezt az embert megfosztották minden alkotóképességétől, falujának mélyén már egyetlen táncot, egyetlen dalt sem tud megalkotni. Ezt az embert konfekciókultúrával, szabványkultúrával táplálják, ahogyan szénával a marhát. Igen, ez a mai ember.

Én pedig arra gondolok, hogy még háromszáz éve sincs annak, hogy egy Cléves hercegnőt tudtak írni, vagy örökre kolostorba vonultak egy reménytelen szerelem miatt, oly lángoló volt az a szerelem. Természetesen ma is vannak, akik öngyilkosok lesznek. De az ő szenvedésük olyan, mint a kínzó fogfájás. Elviselhetetlen. A szerelemhez azonban semmi köze.

Van persze egy első szakasz. Nem tudom elviselni azt a gondolatot, hogy francia gyermekek nemzedékeit küldjük a német Moloch gyomrába. Maga a szubsztancia került veszélybe. De amikor az megmenekül, akkor merül majd fel az alapvető probléma, korunk legfontosabb kérdése. Az ember értelmének kérdése, amelyre senki sem kínál választ, s én úgy érzem, a világ legsötétebb kora felé tartunk.

Nekem teljesen mindegy, megölnek-e a háborúban. Mi marad majd abból, amit szerettem? Nemcsak az emberekről beszélek, hanem szokásokról, a pótolhatatlan hanglejtésekről, egyfajta szellemi fényről. A provence-i tanyán, az olajfák alatt elköltött ebédről, de Händelről is. Nem érdekel, hogy a dolgok megmaradnak-e. Ami számít, az a dolgok bizonyos elrendezése. A civilizáció láthatatlan kincs, mivel nem dolgokra vonatkozik, hanem azokra a láthatatlan szálakra, amelyek ezeket a dolgokat összekapcsolják, így, és nem másképpen. Tökéletes, sorozatgyártott hangszereink lesznek majd, de mi lesz a muzsikával?

Bánom is én, ha megölnek a háborúban. Vagy ha dührohamot kapok ezektől a torpedóktól, amelyeknek már semmi közük a repüléshez, és a sok gomb és számlap között a pilóta valamiféle főkönyvelővé válik (a repülés is egyfajta kapcsolatrendszer). De ha élve visszatérek ebből a "szükséges és hálátlan munkából", csak egyetlen kérdés merül majd fel számomra: mit mondhatunk, mit kell mondanunk az embereknek?

Egyre kevésbé tudom, miért is mondom el Önnek mindezt. Valószínüleg azért, hogy elmondjam valakinek, mivel egyáltalán nem lenne jogom erről beszélni. Tiszteletben kell tartani mások nyugalmát, és nem szabad összezavarni a problémákat. Pillanatnyilag jó, hogy főkönyvelők vagyunk a harci gépeinken.

Amióta írok, a szobában elaludt mellettem két bajtársam. Nekem is le kell feküdnöm, mert attól tartok, zavarja őket a fény (bizony nagyon hiányzik egy saját zug!). Ez a két bajtárs a maga nemében csodálatos. Egyenes, nemes, tiszta, hű. S nem tudom, miért érzek egyfajta tehetetlen szánalmat, ahogy nézem őket, amint alszanak. Ha ők nem is tudnak saját szorongásukról, én érzem azt. Egyenesek, nemesek, tiszták, hűek, igen, de rettenetesen szegények is. Annyira szükségük lenne egy istenre.

Bocsásson meg, ha ennek a hitvány villanylámpának a fénye, amit most lekapcsolok, az ön álmát is zavarta, s fogadja szívélyes üdvözletemet. "

(Kötet: "Antoine de Saint-Exupéry: Értelmet az életnek" - kiadatlan írások. Lazi kiadó, 2006.)