Antoine de Saint-Exupéry: Értelmet kell adni az emberek életének, (1938. október)

Mindenkit ugyanaz a lelkesedés hevít, csak a szavak különböznek. Emberi méltóság, testvéreink kenyere. A módszereknek, okoskodásaink gyümölcseinek tekintetében megoszlunk, ám céljaink ugyanazok. S ugyanaz az ígéret földje hív, amikor háborúba indulunk egymás ellen.

Hogy ezt felismerjük, elég, ha egy kicsit távolabbról nézzük magunkat. Ekkor rájövünk, hogy önmagunkkal háborúzunk. Ekkor kiderül, hogy minden megosztottságunk, harcunk, sérelmünk ugyanahhoz a testhez tartozik, amely önmaga miatt rándul görcsbe, és a szülés vérében marcangolja magát. Megszületik valami, ami legyőzi a képek különbözőségét, ám sietnünk kell, hogy mielőbb megteremtsük a szintézist. Segíteni kell a szüléskor, nehogy belehaljunk. Ne feledjék, a háborút ma már torpedóval és mustárgázzal vívják. A háború gondját már nem egy nemzet küldöttségére bízzák, amely babérokat arat a határokon, s olcsóbb vagy drágább áron, de - ezt elismerem - egy nép szellemi örökségét gazdagítja. A háború már nem más, mint fullánkos rovar, amely az ellenség nyirokcsomójába döf. Amint elhangzott a hadüzenet, pályaudvaraink, hídjaink, gyáraink máris a levegőbe röpülnek. Fuldokló városaink népe vidékre özönlik. S Európa, ez a kétszázmillió emberből álló szervezet, már a legelső órában, mintha csak sav égette volna ki, elveszíti idegrendszerét, ellenőrző központjait, szabályozó mirigyeit, nyirokvezetékeit, nem lesz más, csak egy óriási rákos daganat, és azon nyomban rothadni kezd. Hogyan táplálnak majd kétszázmillió embert? Sohasem fognak ehhez kitúrni elegendő gyökeret.

Amikor az ellentmondás ilyen sürgetőnek mutatkozik, igyekeznünk kell, hogy leküzdjük. Mivel semmi sem nyomhat el egy kifejeződni készülődő szükségletet. Ha jobb híján csak a háborúhoz vezető ideológiában találja meg kifejezési formáját, akkor - s ebben biztosak lehetünk - háborúzni fogunk. A háborúnál jobb eszközökkel is kielégíthetjük az embert gyötrő szükségleteket, de hiábavaló tagadni, hogy ezek a szükségletek léteznek. Önök rázúdíthatják háborúellenes érveiket arra a dél-marokkói tisztre, akit ismertem, de akinek a nevét nem merem elárulni, hátha zavarná a dolog. Ha mégsem sikerülne meggyőzniük, ne tartsák barbárnak. Hallgassák meg előbb a következő emléket.

Ez a tiszt a rifi háború során két ellenséges hegység közé ékelődött kis előretolt helyőrség parancsnoka volt. Egyik este a nyugati hegyről érkezett követeket fogadta. Éppen teáztak, ahogyan illik, amikor lövöldözés tört ki. A keleti hegy törzsei megrohamozták a helyőrséget. Az ellenséges követek azt mondták a kapitánynak, aki távozásra kérte őket, hogy ő maga is harcolni mehessen:
- Ma a te vendégeid vagyunk, Isten nem engedi meg, hogy elhagyjunk... - Csatlakoztak tehát a katonáihoz, megmentették a helyőrséget, majd visszatértek a törzsükhöz. Csakhogy amikor ők készültek támadást indítani a kapitány ellen, előző este meglátogatták:
- A múltkor este segítettünk neked...
- Így igaz.
- Háromszáz töltényt ellőttünk érted...
- Úgy van.
- Illene visszaadnod.
És a kapitány, igazi úr, nem húzhat hasznot nemességük nyújtotta előnyből. Visszaadja nekik a töltényeket, amelyektől talán majd ő fog meghalni...

Az ember számára az igazság az, ami őt emberré teszi. Amikor az, aki megismerte ezeknek a kapcsolatoknak a magasztosságát, a játék tisztességét, az életre szóló kölcsönös megbecsülést, s összehasonlítja ezt a kiteljesedést, amelyben része lehetett, a demagóg középszerűségével - aki ugyanezeket az arabokat nagy vállveregetés közepette biztosította volna testvéri érzéseiről, talán hízelegve ezzel az egyénnek, de megalázva rajta keresztül az embert -, nos, ez az ember csupán kissé lenéző sajnálkozást tanúsít majd az önök irányában, ha rosszalló megjegyzéseket tesznek neki. És igaza is van.

Ne próbálják megmagyarázni egy Mermoznak, aki éppen az Andok chilei oldalán ereszkedik lefelé, szívében a győzelemmel, hogy tévedett, egy levél, talán épp egy kereskedő levele, nem éri meg, hogy kockára tegye az életét. Mermoz ki fogja nevetni önöket. Az igazság az az ember, aki akkor született meg benne, amikor átkelt az Andokon.

S ha a németek ma készek vérüket ontani Hitlerért, meg kell értenünk, hogy kár ezzel vitába szállni. A németek Hitlerben találják meg az alkalmat, hogy lelkesedjenek, hogy felkínálják életüket. Hát nem értik, hogy egy mozdulat ereje azon az emberen nyugszik, akit felszabadít?

Nem értik, hogy az önfeláldozás, a kockázatvállalás, a halálig való hűség mind olyan erény, amely nagyban hozzájárult az ember nemességének megalapozásához? Amikor példaképet keresünk, a pilótában találjuk meg, aki feláldozza életét a postáért, az orvosban, aki a járvánnyal vívott küzdelemben maga is elesik, a tevésosztag katonájában, aki mór csapatának élén alámerül a nélkülözésbe és a magányba. Minden évben meghalnak néhányan. Még ha áldozatuk látszólag hiábavaló is, azt hiszik, semmi szolgálatot nem tettek? A sima masszába, amely kezdetben vagyunk, egy szép képet ütöttek, s még a kisgyermek tudatában is, akit a tetteikről szőtt mesékkel altatnak el, elhintették a magot. Semmi sem megy veszendőbe, még a falakkal körbezárt kolostornak is van kisugárzása.

Hát nem értik, hogy valahol rossz útra tévedtünk? Az emberi hangyaboly gazdagabb, mint volt, több kincsünk, több szabadidőnk van, s mégis hiányzik valami lényeges, amit nehezen tudunk meghatározni. Kevésbé érezzük embernek magunkat, valahol titokzatos kiváltságokat veszítettünk el.

Gazellákat neveltem Jubyben. Ott valamennyien neveltünk gazellákat. Léckerítés mögött tartottuk őket, a szabad ég alatt, mert a gazelláknak szüksége van a szelek áramló folyamára, és semmi sem olyan érzékeny, mint egy gazella. Mégis, ha fiatalon esnek fogságba, elélnek így, és a kezünkből esznek. Hagyják, hogy megsimogassuk őket, és nedves orrukat a tenyerünkbe nyomják. És mi azt hisszük, megszelidítettük őket. Azt hisszük, megvédtük őket attól az ismeretlen bánattól, amely hangtalanul kioltja a gazellák életét, elhozva számukra a leggyengédebb halált... De egyszer eljön a nap, amikor úgy találjuk őket, hogy kicsiny szarvukat a kerítésnek feszítik, a sivatag irányában. Mintha mágnes vonzaná őket. Nem tudják, hogy előlünk menekülnek. Ha tejet viszünk nekik, odajönnek és megisszák. Még mindig hagyják, hogy megsimogassuk őket, orrukat még puhábban nyomják a tenyerünkbe... De alighogy otthagyjuk őket, látjuk, hogy egy látszólag boldog vágta után újra a kerítésnél állnak. És ha nem lépünk közbe, ott is maradnak, meg sem próbálják leküzdeni az akadályt, egyszerűen csak nekifeszülnek kicsiny szarvukkal, leszegett fejjel, s állnak ott, amíg bele nem pusztulnak. A szerelem ideje ez, vagy csak egy hatalmas, kifulladásig tartó vágtára vágynak? Nem tudják. Még a szemük sem nyílt ki, amikor fogságba kerültek. Semmit sem tudnak a sivatag szabadságáról, ahogyan a hím szagáról sem. De mi sokkal okosabbak vagyunk náluk. Tudjuk, mit keresnek: a teret, amelyben kiteljesedhetnek. Gazellák akarnak lenni, és táncolni akarják a gazellák táncát. Meg akarják ismerni, milyen nyílegyenesen száguldani óránként százharminc kilométeres sebességgel, s időnként hirtelen felszökkenni, mintha itt is, ott is láng csapna fel a homokból. Mit számítanak a sakálok, ha a gazellák igazsága az, hogy megízleljék a félelmet, amely arra ösztönzi őket, hogy fölülmúlják önmagukat, s a legmerészebb ugrómutatványokra készteti őket! Mit számít az oroszlán, ha a gazellák igazsága az, hogy egy karmos csapástól felhasítva terüljenek el a napon. Nézzük őket, és arra gondolunk: sóvárgás fogta el őket... A sóvárgás az, amikor olyan dologra vágyunk, amiről nem tudjuk, mi az. Vágyakozásunk tárgya létezik, de nem tudjuk szavakkal kifejezni.

S nekünk, nekünk vajon mi hiányzik?

Melyek hát azok a terek, amelyeket szeretnénk, ha megnyitnának előttünk? Arra törekszünk, hogy megszabaduljunk a bennünket körülvevő vastag börtönfalak közül. Azt hitték, ahhoz, hogy felnőjünk, elég, ha ruháznak, táplálnak bennünket, kielégítik minden szükségletünket. És így apránként kialakították bennünk a kispolgárt, a falusi politikust, a minden belső életre érzéketlen technokratát. "De hát tanítanak minket, felelik majd önök, megvilágosítanak bennünket, az ész több vívmányával gazdagítanak, mint hajdanán." Silány fogalma van annak a szellemi műveltségről, aki azt hiszi, hogy az képletek tudásában, elért eredmények megjegyzésében merül ki. A Műszaki Főiskolán siralmas eredménnyel végzett középszerű diák többet tud a természetről, s annak törvényeiről, mint amennyit Descartes, Pascal és Newton tudott. Őket viszont előbb művelt szellemmé nevelték. Pascal mindenekelőtt egy stílus. Newton pedig mindenekelőtt ember. Ő lett a világegyetem tükre. Meghallotta, hogy a kertben lehulló alma, a júliusi éjszaka csillagai ugyanazt a nyelvet beszélik. A tudomány számára maga volt az élet.

S tessék, most meglepődve fedezzük fel, hogy vannak olyan titokzatos körülmények, amelyek termékenyítőleg hatnak ránk. Csak akkor lélegzünk, ha rajtunk kívül álló közös cél kapcsol bennünket a többiekhez. Minket, a kényelem korának gyermekeit, megmagyarázhatatlan jó érzés fog el, ha utolsó falat élelmünket megoszthatjuk másokkal a sivatagban. Mindazoknak, akik közülünk megélték, hogy a Szaharában elromlott gépüket sikerült megjavítani, minden más öröm már kisszerűnek tűnik.

Ezért ne csodálkozzanak. Az, aki mit sem sejtett a benne alvó ismeretlenről, de egyszer az anarchisták pincéjében, Barcelonában érezte, hogy felébred benne, az élet feláldozása, a kölcsönös segítség vagy az igazságszolgáltatás egy komor képének hatására, az már csak egyetlen igazságot ismer ezentúl: az anarchisták igazságát. S aki egyszer őrt állt, hogy megvédelmezze a spanyolországi kolostorok kicsiny, térdre borult, rémült apácáit, az kész lesz meghalni a spanyol egyházért.

Fel akarunk szabadulni. Aki csákányával vág egyet, látni akarja ennek a csákányvágásnak az értelmét. S a fegyenc csákányvágása teljesen más, mint a talajkutatóé, amely naggyá teszi azt, aki végzi. A fegyenctelep lényege nem abban rejlik, hogy csákányozni kell. Nem anyagi természetű borzalom. A fegyenctelep lényege az, hogy úgy kell csákányozni, hogy annak nincsen értelme, hogy a csákányozót a munkája nem kapcsolja az emberek közösségéhez.

És mi meg akarunk szökni a fegyenctelepről.

Európában kétszázmillió ember van, akinek nincsen értelme, s aki szeretne megszületni. Az ipar kitépte őket a paraszti nemzedékek közösségéből, óriási gettókba zárta őket, amelyek fekete szerelvényekkel telezsúfolt rendező pályaudvarokhoz hasonlítanak. A munkástelepek mélyéről szeretnének felébredni.

Másokat a különféle mesterségek gépezete őröl fel, számukra elérhetetlenek Mermoz, a vallás, a tudomány örömei: ők is szeretnének megszületni.

Persze őket is fel lehet lelkesíteni, ha uniformisba bújtatják őket. Akkor harci nótákat zengnek majd, s bajtársaikkal közösen szegik meg a kenyeret. Rátalálnak arra, amit keresnek, az egyetemesség ízére. De a kenyér, amelyet odakínáltak nekik, megöli őket.

Elő lehet ásni a fabálványokat, s fel lehet támasztani a régi, jól-rosszul bevált nyelveket, fel lehet éleszteni a pángermanizmus vagy a római birodalom misztikáját. Meg lehet részegíteni a németeket azzal, hogy ők németek és Beethoven honfitársai. Még a raktárost is megszédíthetjük ezzel. Ami kétségkívül könnyebb, mint Beethovent teremteni a raktárosból. Csakhogy a demagóg bálványok húsevő bálványok. Az, aki a tudomány haladásáért vagy a betegek gyógyításáért hal meg, halálával az életet szolgálja. Szép dolog meghalni Németország, Olaszország vagy Japán terjeszkedéséért, az ellenség azonban ekkor nem az integrálásnak szembeszegülő egyenlet, nem is a szérumnak ellenálló rák, hanem a szomszéd ember. Szembe kell szállni vele, de ma már nem az a kérdés, legyőzzük-e. Mindkét fél egy betonfal védelmébe húzódik. Mindkét fél, jobb híján, éjről éjre repülőszázadokat küld, hogy bombákat hajítson a másik zsigereibe. Az győz, aki utoljára rohad meg, de - gondoljanak csak Spanyolországra - az ellenfelek egyszerre rohadnak meg.

Mi kellene ahhoz, hogy az életre szülessünk? Magunkat adni. Homályosan éreztük, hogy az ember az emberrel csak ugyanazon képen keresztül találhatja meg a lelki közösséget. A pilóták egymásra találnak, ha ugyanazért a postáért küzdenek. A hitleristák, ha ugyanazért a Hitlerért áldozzák fel magukat. A hegymászók csapata, ha ugyanazon csúcs felé tör. Az emberek nem úgy találnak egymásra, ha egyenesen odamennek a másikhoz, és megszólítják, hanem ha ugyanabban az istenben olvadnak össze. A sivataggá vált világban szomjaztunk rá, hogy bajtársakra találjunk: a közösen elfogyasztott kenyér íze elfogadtatta velünk a háborús értékeket. De nincs szükségünk háborúra, hogy megtaláljuk az egymáshoz simuló vállak melegét egy közös cél felé való menetelésben. A háború becsap bennünket. A gyűlölet semmivel sem fokozza a menetelés lelkesedését.

Ha ahhoz, hogy felszabaduljunk, elég tudatára ébredni egy célnak, amely a többiekhez köt bennünket, akkor már kereshetjük ezt a célt az egyetemesben is. A sebész nem figyel annak a jajgatására, akit vizsgál: rajta keresztül az embert akarja meggyógyítani. A sebész egyetemes nyelvet beszél. Izmos csuklójával a pilóta maga alá gyűri az örvényeket: kemény munkát végez. De küzdelmével az emberi kapcsolatokat szolgálja. Ennek a csuklónak az ereje összekapcsolja azokat, akik szeretik egymást és találkozni akarnak egymással: a pilóta is az egyetemesbe lép. S még az egyszerű pásztor is, aki a csillagok alatt őrzi juhait, ha tudatára ébred szerepének, rájön, hogy több egy pásztornál. Őrszem. És minden őrszem az egész birodalomért felelős.

Mire jó becsapni a raktárost, és Beethoven nevében a szomszéd ember ellen hajszolni? Micsoda becsapás, amikor ugyanazon a területen Beethovent koncentrációs táborba zárják, ha nem úgy gondolkodik, mint egy raktáros. A raktáros célja az kell, hogy legyen, hogy felemelkedjék, s egy napon, akárcsak Beethoven, ő is az egyetemes nyelvet beszélje.

Ha a Világegyetem tudata felé tartunk, az ember sorsához érkezünk vissza. Ezt csak a szatócsok nem tudják, akik békésen letelepedtek a partra, s nem látják, hogy a folyó folyik. A világ azonban fejlődik. Izzó lávából, csillagmasszából megszületett az élet. Lassanként felemelkedtünk odáig, hogy kantátákat írjunk, és megmérjük a csillagködöket. S a népbiztos a hulló bombák alatt tudja, hogy a teremtés még korántsem ért véget, és folytatnia kell a felemelkedését. A tudat felé halad az élet. A csillagmassza táplálja, s lassan létrehozza legtökéletesebb virágát.

S a pásztor, aki ráébred, hogy őrszem, már naggyá lett.

Ha a jó irányba megyünk, amelyen már kezdetben, az agyagból öntudatra ébredve elindultunk, csak akkor leszünk majd boldogok. Csak akkor tudunk majd békében élni, mert ami értelmet ad az életnek, az értelmet ad a halálnak is.

A halál oly szelíd a provence-i temető árnyékában, amikor az öreg paraszt, uralkodásának végéhez érve átadja fiainak kecskéit és olajfáit, hogy azután, amikor majd rájuk kerül a sor, ők is átadják fiaik fiainak. A paraszti nemzetségben csak félig hal meg az ember. Minden élet fölpattan, mint egy hüvely, és szétszórja magjait.

Egyszer közelről láthattam három parasztot anyjuk halálos ágyánál. Igen, persze, fájdalmas dolog volt. Másodszor is elvágták a köldökzsinórt. Másodszor bomlott fel a csomó, amely egyik nemzedéket a másikhoz köti. A három fiú ráébredt, hogy egyedül van, s mindent meg kell tanulnia, hiszen nincs többé családi asztal, amelynél ünnepnapokon összegyűlhetnek, nincs többé az a pólus, amelyben mindannyian egymásra találtak. De a másodszor adott életet is felfedeztem ebben az elszakadásban. Most a fiúk ideje jött el, hogy a sor élére álljanak, gyülekezőhellyé és pátriárkává váljanak, addig az óráig, amikor majd ők is átadják a vezetést azoknak a kisgyermekeknek, akik az udvaron játszanak.

Néztem az anyát, ezt a békés és kemény arcú, összezárt ajkú, idős parasztasszonyt, ezt a kőmaszkká vált arcot. S felismertem benne a fiúk arcát. Ez a maszk arra szolgált, hogy megformálja az ő arcukat. Ez a test arra szolgált, hogy megformálja az ő testüket, ezeket a szálfaegyenesen álló, szép emberpéldányokat. És most összetörve feküdt, mint a héj, amelyből kiszedték a gyümölcsöt. Fiai és lányai a maguk húsából fognak majd emberkéket formálni. A majorban nem hal meg az ember. Meghalt az anya, éljen az anya!

Igen, fájdalmas, de annyira egyszerű is az utódok összefüggő láncolatának ez a képe, ahogy útján előrehaladva egymás után hagyja el ősz hajú, szép porhüvelyeit, s halad tovább, metamorfózisain át, egy ki tudja, milyen igazság felé.

(Kötet: "Antoine de Saint-Exupéry: Értelmet az életnek" - kiadatlan írások. Lazi kiadó, 2006.)