Válogatás korábbi Elmélkedésnapló-bejegyzéseimből

(Forrás: Gondolat rovat, Elmélkedésnapló)

Rabbá teszi mag a fát.
Búzaszem a kenyérnek börtöne.
Magad is kényszerek szabadságában élsz.
Mert szabad vagy, ha nyitott ajtó mellett önkényből rohansz falnak. Szabad, de bolond. Lázadásod az elmeháborodotté. És vak vagy, mert nem látod, hogy korbáccsal kényszerít az ajtó, hogy általa jelöld ki haladásod irányát.
Szabadságod a cél megválasztásában áll. Útirányra már nincs hatalmad. Az ösvényen már te is csak szolga vagy.
És mindenhatóként is nyomorult maradsz, ha meg nem érted, hogy szabadságod nem önmagában való érték. Csupán kényszer-irányba igyekvő épülésed eszköze.
És éppen ettől szép.

2006. február 17.

Tettben nincs ok, csak cél.
Okot visszatekintve találsz.
Mert minden lépésnek oka az előző, ha háborúból térsz meg kedvesedhez.
De a lépés mégsem hozza létre az utat.
És áltatod magad, ha azt hiszed, lépéseid számítottak valamit is.
Mert sosem indultál, csak megérkeztél.
Mert már az első lépéssel odaláncoltad magad kedvesed ölelő karjaihoz.
Az út csupán eszköz. És nagyobb erő a cél bármely eszközénél.

2006. február 23.

A szerelem sem teszi szebbé a hétköznapokat.
Az ünnepnapok számát sokasítja meg.

2006. február 25.

Ma elbeszélgettem egy fával. És nagyon nagy igazságot tanultam tőle.
A törvény nem az, ami a dolgokra vonatkozik. Nem az, ami bármire is kötné őket.
Törvény mindaz, ami közös a dolgokban. A törvény az Isten Egysége. Minden más csak szóbeszéd.
Mert a fa sem lenne gyengébb vagy kevesebb, ha tetszése szerint másképp formálta volna magát. A fa élni akar.
A törvény nem igazság, hanem azonosság. És azonosságot bármiben találsz. A világban ugyanis nincs kényszer, csak akarat. Akarat az életre, akarat a növekedésre, akarat épülésre, gazdagodásra. S a te törvényed sem más, mint akarat diadala a kényszer felett.
Törvényt arra alkotsz, amire már nincs hatalmad.
Törvényed akkor születik, amikor megadod magad a szükségszerűségnek.
S míg kicsinyes szabályaidon dolgoztál, már rég megtanulhattál volna élni.
Vagy épp fát ültetni...

2006. március 3.

Egykor templomtornyok, hegytetőre állított keresztek jelezték messziről az utazónak, hogy emberek földjére érkezett.
Gyerekként aztán vonatablakból lestük a TV-torony vaskos, szikár betoncsúcsát, és tudtuk, ha feltűnik, az otthon sincs már távol. (A TV-tornyot készen kaptuk, mint az otthont, a TV-tornyot sosem építették, a TV-torony mindig ott állt egeket ostromlón, szilaj és rendíthetetlen viharjelzőként Pécs fölé magasodva.)
Ma bevásárlóközpontok fényeit követjük: "Tesco", "Metro", "Campona" feliratokra készülődünk érkezésre, hisz itt vagyunk, ez az otthonunk, ez a város, ahol élünk. Ez a város, amivé lett, ez a város, amivé tettük. Vagy amivé hagytuk, hogy legyen, amivé hagytuk, hogy tegyék.
Így változik kor, hely, és érték. S így jelzi mindezt az utazók változó útjelzője.

A Konzum Áruház "Ázsia Center"-ré lett, s a megálló neve is "Árkád" már. "Találkozunk a Konzumnál!" - szavainkat és talán fiatalságunk egy kicsiny darabját lopták meg. Múltunkat diktátorok parancsa vagy ideológiák kényszere nélkül is végképp eltörölni hagyjuk. Sosem az idő - mindig az ember maga lényegül át.

Ötvenkét televíziós csatorna kínálatában sem találjuk a kedvünkre valót. 128 termékmárka között is zavartan állunk boltok polcai előtt. Egykor egy is elég volt mindenből: az az Egy, amiben közös volt az út, közös az élmény, és közös az élet egy apró rezdülése. Választás szabadságának öröme helyett talán elveszett kapcsolat, az elveszett közös nyelv bánata lehet sorsrészünk.

Azt hiszem, inkább egymásban szeretjük meglelni a világot.

2006. március 6.

New York városában rengeteg a papírvékony versenyagár. Lakásokban, emeletes házakban tartják őket, házi kényeztetettként.
De mindegyik öreg. Falkában futtatják őket, míg egyszer nem bírnak már lépést tartani. És hamarosan felkelni sem többé.
Akkor fejbelövik őket. (Nincs miért szánakozni az ilyen felett: az öreg kutyáknak ez a sorsa. A világ helyrezökken, mindenki számára igazság tétetik; jönnek jobbak, jönnek mások, akik sebesebben futnak majd.)
Vagy rábízatnak városi önkéntesek jótékony gondviselésére. És örökbe fogadják az egykori sokszoros bajnokot.
Az ilyen kutyák sosem élnek már évekig. Új gazdájukat meg sem ismerik, céltalanul és leszegett fejjel bóklásznak körbe a házban.
Azt mondják: kiégtek, azt mondják: tönkrement szervezetük az állandó terheléstől.
De szerintem bánatukban pusztulnak el. Mert ember és az idő közös ítélete által elszakíttattak a vágtázó szél szerelmétől.
És még csak fellebbezniük sincs kinél.

2006. április 17.

Istennek néha vannak viharai, melyek egyetlen óra alatt elpusztítják az emberek vetéseit. Isten már csak ilyen: számunkra néha szeszélyes, mert csak maga tudja, mit mire rendel el. És mert soha nem adja könnyen titkait.
Az embernek mégsem dolga, hogy sose vessen, vagy sose reméljen aratást. Önmagát, és az igazság ismeretét veszítené el: az igazságét, hogy maga se rendeltetett többre, mint hogy Aranymíves cicomája legyen egy amúgy rideg kőgolyó felszínén, és bármit is tegyen: ésszel felfoghatatlan, tékozló ajándék, és mindig is túláradó pazarlás. És elvesztené annak valódi örömét, hogy az ember - önmaga - éppen ettől szép. Mert léte és munkája bizonyságával máris szembeszállt minden szükségszerűséggel.

Ez az üzenet, véssétek kőbe, ha kell: Isten és az idő hiábavalóságával csak az Ember munkálkodhat együtt.
Vetéstől az ígért, biztos aratásig.

2006. május 10.

Ellenfeled az, aki állandóan fejedre olvassa hibáidat.
Ellenséged az, aki soha.

2006. május 16.

Emlékszem Pál atyára, a jóságos szerzetesre. Rajta keresztül ismertem meg a megérkezettek mosolyát. Általa tanultam meg, hogy a szentek nem csak közbenjárnak értünk. Életük nem csupán értünk való szüntelen könyörgés. Csendben vezetnek a Cél felé.
Ha szobrot látsz, megismered benne a szobrászt. De megtanulod azt is, hogy a kőszikla formálható. És ez a bizonyosság elég, hogy magad is vésőt fogj. Vagy legalább hagyd magad a folyó által görgettetni.
Pál atya. Nem láttam halálát, mert sosem halt meg. Gazdája hívta vissza a hírvivőt.
Pál atya. Jeltelen a sír, amelyben nyugszik. De ezer közül is megismered, melyikre tedd a virágot.

A hétköznapi szentekért

2006. augusztus 3.

Fiatalságod törekvéseidben mérhető.
Öregséged lemondásaidban.

2006. november 21.

Úgy teszünk, mintha várnánk. Mintha életünk napjaitól remélnénk, hogy maguktól valami ismeretlen kiteljesedéshez vezetnek. De közös nyelv és célok, a generációkat összekötő láthatatlan fonál nélkül kiteljesedések nincsenek. Mert mihez is mérve haladna az út földtől az ég felé? Megszűnnek az irányok, ha az égtájak szavait senki sem ismeri. Vagy mindenki - vagy akár csak apa és fia - mást ért észak alatt.

A homo westernicus saját individualizmusától szenved. Attól, aminek ha felismerné és elfogadná természet szabta korlátait, éppúgy lehetne ajándék, mint amennyire ma sokaknak, és az Egésznek teher.

De nehezen, vagy sehogyan sem törődünk bele korlátainkba. Sem az egyén, aki más csordaközösségét utasítja vissza; sem a szakember, aki tudását tenné abszolúttá; sem a hívő, ki istene előtt tévelygőt vagy útkeresőt kárhoztat.

Milliárdnyi Pán Péter világa ez, ahol nehezen fogadjuk el, ha fel kell nőni. Önmagunk emberi mivoltához.

2007. február 27.

Az éjszaka csak a fény türelme hajnalig.

2007. június 18.

Ha folyton repülni próbálsz, sosem tudod meg, milyen messzire jutnál gyalog.

2009. január 3.

Parazsam volt, és azt Te felszítottad.
És tápláltad a parazsat, és a parázs szikrát vetett.
És tápláltad a szikrát, és a szikra lánggá sarjadt.
És tápláltad a lángot, és a láng tűzzé nyílott.
És tápláltad a tüzet, és a tűz lángba borította a világot.
- Apokrif zsoltár

2009. április 14.

Egy gyufaszál fénye is képes megtölteni a sötét szobát.
Egy suttogott szó is elég, hogy vele megtörd a csendet.

2009. május 15.

Mert már megmásztad a legmagasabb hegyet, azért szép idelent a táj.

2009. június 6.

A rab madár is énekel.

2009. június 19.