Elmélkedésnapló - 2007. január 19.

Nincs nyugalom

Katlanában vizet forral
s két kézzel szorít
rá fedőt

(2007. január)

Antoine de Saint-Exupéry: Háborúzó ember, ki vagy te?

1938. október

" Hogy egy rossz közérzetet orvosolhassunk, tisztáznunk kell az okát. És nekünk bizony rossz a közérzetünk. A béke megmentése mellett döntöttünk. De azzal, hogy megmentettük a békét, barátságokat csonkítottunk meg. S kétségkívül közülünk sokan készek voltak életüket kockáztatni baráti kötelezettségek miatt. Ezek az emberek most valami szégyenfélét éreznek. Mivel akkor az embert áldozták volna fel: abba törődtek volna bele, hogy európai könyvtárak, katedrálisok, laboratóriumok jóvátehetetlenül romba dőljenek. Abba törődtek volna bele, hogy megsemmisüljenek hagyományai, abba törődtek volna bele, hogy a világ hamufelhővé váljék. Ezért ingadoztunk a két nézet között. Amikor úgy tűnt, veszélyben van a béke, a háború szégyenét ismertük meg. Amikor pedig úgy látszott, elkerüljük a háborút, a béke miatt fogott el bennünket szégyen.

Nem szabad, hogy átengedjük magunkat az önutálatnak: egyik döntés sem kímélt meg volna tőle. Szedjük össze magunkat, és keressük meg az értelmét ennek az utálatnak. Ha az ember ilyen mély ellentmondásokba ütközik, akkor arról van szó, hogy rosszul fogalmazta meg a problémát. Amikor a fizikus felfedezi, hogy a Föld mozgása során magával húzza az étert, ahol a fény mozog, s amikor ezzel egyidejűleg felfedezi, hogy maga az éter mozdulatlan, nem mond le a tudományról, hanem nyelvezetet vált, és az éterről mond le.

Ahhoz, hogy rájöjjünk, miben gyökerezik ez a rossz közérzet, kétségkívül felül kell emelkednünk az eseményeken. Néhány órára el kell felejtenünk a Szudétákat. Vakok vagyunk, ha túl közelről nézzük a dolgokat. Kicsit el kell gondolkodnunk a háborún, hiszen egyszerre utasítjuk el és fogadjuk el.

Tudom, mit fognak majd a szememre vetni. Az újságolvasók konkrét riportokat várnak, nem pedig elmélkedéseket. Az elmélkedések folyóiratokba vagy könyvekbe valók. De nekem erről más a véleményem.

Még mindig magam előtt látom az első éjszakai repülésemet Argentínában. Koromsötét éjszaka volt. De ebben a nagy semmiben emberek lámpái világítottak a síkságon, homályos fénnyel, mint a csillagok.

Minden egyes csillag azt jelezte, hogy az éjszaka kellős közepén, ott lenn, gondolkodtak, olvastak, bizalmasan beszélgettek az emberek. Minden egyes csillag, mint valami jelzőfény, egy-egy emberi tudat jelenlétéről árulkodott. Ott talán az emberek boldogságáról, az igazságról, a békéről töprengtek. Beleveszve a csillagnyájba ez volt a pásztor csillaga. Amott talán az égitestekkel kommunikáltak, és az Androméda-ködre vonatkozó számításokkal küszködtek. Másutt szerettek. A tájban mindenütt tüzek égtek, amelyek, még a legszerényebbek is, táplálékukat követelték. A költő, a tanító, az ács tüze. De az eleven csillagok között mennyi csukott ablak, mennyi kihunyt csillag, mennyi alvó ember, mennyi tűz, amely már nem adott fényt, mivel nem táplálták tovább.

Ha az újságíró téved az elmélkedésében, nem számít, senki sem csalhatatlan. Ha nem látogat el valamennyi hajlékba, nem számít: egy terület értelmét azok a hajlékok adják, amelyekben virrasztanak. Az újságíró nem tudja, kik vállalnak majd vele közösséget, de ez sem számít, azt reméli, amikor venyigét szór a szélbe, hogy táplálni fog néhányat azokból a tüzekből, amelyek itt-ott lobognak a tájban.

Nyomasztóak voltak a megafonok előtt megélt napok. Olyan volt, mintha egy gyár vaskapuja előtt várnánk munkafelvételre. A Hitler hallgatására összeverődött emberek már elképzelték, hogy tehervagonokba zsúfolják, majd acélszerszámok mögé osztják be őket, annak a gyárnak a szolgálatában, amivé a háború alakult. Mintha már be is sorozták volna az irdatlan robotba, a kutató lemondott számításairól, amelyeken keresztül a világegyetemmel állt kapcsolatban, az apa lemondott az esti levesről, amely beillatozta a házat és a szíveket, a kertész, aki csak egy újfajta rózsáért élt, beletörődött, hogy nem szépíti meg vele a földet. Már mindannyian gyökértelenné, összezavarodottá váltunk, ott hevertünk nagy összevisszaságban a malomkő alatt.

Nem áldozatkészségből, hanem mert átengedtük magunkat a képtelenségnek. Belefulladva a feloldhatatlan ellentmondásokba, elcsüggedve az események összefüggéstelensége láttán, melyre semmilyen nyelv nem adhat magyarázatot, zavarosan elfogadtuk a véres drámát, amely végül is egyszerű feladatokat rótt ránk.

Pedig tisztában vagyunk azzal, hogy minden háború, amióta torpedóval és mustárgázzal vívják, csak Európa összeomlásához vezethet. Csakhogy kevésbé vagyunk fogékonyak, jóval kevésbé, mint gondolnánk, egy kataklizma leírására. A moziban, székünkbe süppedve minden héten tanúi vagyunk Spanyolország vagy Kína bombázásának. Anélkül, hogy mi magunk beleremegnénk, halljuk a városok szívébe csapódó lövedékek hangját. Elámulunk azon, micsoda korom- és hamuoszlop száll az ég felé ezekből a vulkános térségekből. De mégis! A magtárakban halmozódó mag, a családi kincsek, a nemzedékek öröksége, a megégett gyermekek húsa az, amely füstté tékozolva hizlalja lassan a sötét felleget.

Végigmentem Madridban az Arguelez utcáin, amelynek ablakai, mint kiszúrt szemek, csupán a fehér égboltot zárták körül. Egyedül a falak maradtak meg, és a fantomhomlokzatok mögött hat emelet tartalma öt-hat méternyi törmelékké zsugorodott. A pincétől a padlásig a masszív tölgypadlók, amelyeken nemzedékek élték végig hosszú családi történeteiket, ahol a cseléd, talán még a mennykőcsapás pillanatában is, fehér lepedőket húzott elő, amelyek az éjszaka nyugalmát és a szerelmet szolgálták volna, ahol talán anyák tették hűvös tenyerüket beteg gyermekek lángoló homlokára, ahol az apa a holnap találmányán töprengett, ezek az alapok, melyeket mindenki örökösnek hitt, egyszerre csak mint teherautók platói felbillentek az éjszakában, és rakományukat a kátyúba öntötték.

De a borzalom nincs hatással az emberekre, és a szemünk előtt, a nézők közönye közepette a repülőgép-torpedók zajtalanul zuhannak alá, függőlegesen, mint valami mérőónok, az eleven hajlékok felé, s kifordítják belsejüket.

Nem akarok ezen felháborodni, egy nyelvi kulcs hiányzik itt nekünk. Ugyanazok az emberek vagyunk, akik kockára tennénk az életünket a föld alatt rekedt egyetlen bányászért vagy egyetlen kétségbeesett gyermekért. A borzalom nem bizonyít semmit. Nemigen hiszek az állati reakciók hatékonyságában. Amikor a sebész végigjárja a kórházat, nem szorul össze a szíve, mint a fiatal lányoknak, a szenvedés látványára. Az ő szánalma másképpen magasrendű, túllép azon a fekélyen, amelyet meg fog gyógyítani. Kitapintja a bajt, és nem figyel a panaszkodásra.

Ekképpen a szülés óráján, amikor felerősödnek a sóhajok, lázas izgalom lesz úrrá a házon. Sietős léptek az előszobában, előkészületek zaja, hívó szavak. Senki sem rémül meg a kiáltásoktól, amelyeket majd maga a fiatal anya is elfelejt, betokosodnak az emlékezetbe, nem számítanak. Ugyanakkor az asszony vonaglik, vérzik. Görcsös karok tartják, hóhérkarok, amelyek világra segítik a magzatot, kitépik a húst a húsából. De mindenki ügyködik, mindenki mosolyog. Suttognak:
- Minden rendben megy.
Bölcsőt, langyos fürdőt készítenek elő. Hirtelen az ajtóhoz szaladnak, nagy robajjal kitárják, és azt kiáltják:
- Áldott legyen az ég, fiú!

Ha csak leírásaink vannak a borzalomról, egyáltalán nem lesz érvünk a háború ellen, de akkor sem lesz érvünk ellene, ha beérjük azzal, hogy az élet édességét magasztaljuk, és a felesleges gyász kegyetlenségén kesergünk. Már évezredek óta beszélünk az anyák könnyeiről. Be kell látnunk, hogy ez egyáltalán nem akadályozza meg a fiúkat abban, hogy meghaljanak.

Nem az elmélkedések fognak megmenteni bennünket. Több-kevesebb haláleset... Mekkora szám fogadható el? Nem alapozhatjuk a békét erre a nyomorúságos számtanra. Azt mondjuk majd: "Szükséges áldozat... A háború tragikuma és nagysága..." Vagy inkább nem mondunk semmit. Nem áll rendelkezésünkre olyan nyelv, amely lehetővé tenné számunkra, hogy bonyolult okoskodás nélkül kiigazodjunk a különféle halálesetek között. S az ösztönünk, a tapasztalatunk azt súgja, óvakodjunk az okoskodásoktól: mindent be lehet bizonyítani. Az igazság egyáltalán nem az, ami bebizonyítható, az igazság az, ami egyszerűbbé teszi a világot.

Ez a gyötrődésünk az emberi fajjal egyidős. Végigkísérte az ember fejlődését. A társadalom fejlődik, s még mindig egy elavult nyelv segítségével próbálja megragadni a jelen valóságot. Egy nyelv és az általa hordozott képek foglyai vagyunk, holott ez a nyelv lehet, hogy már nem is érvényes. Soha nem a valóság, hanem a tökéletlen nyelv válik lassanként ellentmondásossá. Az ember csak akkor szabadul fel, amikor új fogalmat alkot. Nem az visz előre, hogy elképzelünk egy jövendő világot: hogyan tudnánk figyelembe venni az első próbálkozásainkból majd holnap születő váratlan ellentmondásokat, amelyek új szintéziseket szükségessé téve megváltoztatják majd a történelem menetét? A jövendő világ kibújik az elemzés alól. Az ember azáltal fejlődik, ha egy olyan nyelvet alkot, mellyel a saját koráról gondolkodhat. Newton egyáltalán nem azzal készítette elő a röntgensugarak felfedezését, hogy előre látta a röntgensugarakat. Newton megalkotott egy egyszerű nyelvet, hogy leírja az általa ismert jelenségeket. És ebből, alkotásról alkotásra, megszülettek a röntgensugarak. Minden más eljárás utópia.

Ne keressék, milyen intézkedések mentették meg az embert a háborútól. Arra gondoljanak: "Miért háborúzunk, mikor tudjuk, hogy a háború képtelen szörnyűség? Miben gyökerezik az ellentmondás? Miben gyökerezik a háború igazsága, az az igazsága, mely oly kényszerítő, hogy még a borzalomnak és a halálnak is fölébe kerekedik?" Csak ha ide eljutunk, csak akkor nem engedjük át magunkat, mint tőlünk erősebbnek, a vak végzetnek. Csak akkor menekülünk meg a háborútól.

Persze, erre azt felelhetik nekem, hogy a háború kockázata az emberi őrültségben rejlik. De önök ezzel egyúttal le is mondanak a megértés lehetőségéről. Ugyanígy azt is kijelenthetnék: a Föld forog a Nap körül, mert ez volt Isten akarata. Talán. De milyen egyenletekben fejeződik ki ez az akarat? Milyen világos nyelvre fordíthatjuk le ezt az őrültséget, s szabadulhatunk meg így tőle?

Számomra a vad ösztönök, a kapzsiság és a vérontás vágya ugyancsak elégtelen magyarázatnak tűnik. Ezzel elhanyagoljuk azt, ami talán a lényeg. Ezzel figyelmen kívül hagyjuk mindazt az aszkétizmust, ami a háborús értékeket körülveszi. Figyelmen kívül hagyjuk az élet feláldozását. A fegyelmet. A testvériséget a veszélyben. Végeredményben mindazt figyelmen kívül hagyjuk, ami meglep bennünket a háborúzó embereknél, minden háborúzó embernél, aki elfogadta a nélkülözést és a halált.

Tavaly a madridi fronton jártam, és az volt a benyomásom, hogy a háború realitásával való közvetlen kapcsolat termékenyebb, mint a könyvek. Az volt a benyomásom, hogy egyedül a háborúzó embertől lehet megtudni valamit a háborúról.

De ahhoz, hogy megtaláljuk benne azt, ami egyetemes, el kell felejtenünk, hogy léteznek táborok, és nem szabad ideológiákon vitatkozni. A nyelvek annyi feloldhatatlan ellentmondást hordoznak, hogy már az ember üdvösségét veszélyeztetik. Franco azért bombázza Barcelonát, mert Barcelona, mint mondja, szerzeteseket mészárolt le. Franco tehát a keresztény értékeket védi. De a keresztény ember, a keresztény értékek nevében, a bombázott Barcelonában gyermekek és asszonyok máglyahalálának tanúja. S már semmit sem ért. Ez, mondhatják önök, a háború szomorú szükségszerűsége... A háború abszurd. Ugyanakkor tábort kell választani. Nekem viszont úgy tűnik, elsősorban a nyelv az abszurd, amely az embereket arra kényszeríti, hogy ellentmondjanak egymásnak.

Ne hozzák fel az önök igazságának nyilvánvalóságát sem, önöknek igazuk van. Mindenkinek igaza van. Még annak is igaza van, aki a világ minden bajáért a púposokat okolja. Ha hadat üzenünk a púposoknak, ha bedobjuk a köztudatba egy púpos faj képét, gyorsan megtanulunk lelkesedni. A púposok minden hitványságát, minden bűnét, minden visszaélését a számlájukra írjuk. Megérdemlik. S amikor vérébe fojtunk egy szerencsétlen, ártatlan púpost, majd szomorúan vállat vonunk: "Ilyen borzalmas a háború... A többiekért fizet... A púposok bűneiért fizet..." Mert bizonyára a púposok is követnek el bűnöket.

Felejtsék hát el mindazt a megosztottságot, amely, ha egyszer elfogadták, megrendíthetetlen igazságok egész Koránját vonja majd maga után, és a belőlük eredő fanatizmust. Az embereket feloszthatjuk jobboldaliakra és baloldaliakra, púposokra és nem púposokra, fasisztákra és demokratákra, és ezek az elkülönítések megtámadhatatlanok. De az igazság, önök is tudják, egyszerűbbé teszi a világot, nem pedig káoszt teremt.

Mi lenne, ha megkérdeznénk a háborúzó embertől, bárki legyen is, mi az értelme legmélyebb törekvéseinek? De nem hallgatnánk meg, hogyan adja elő indokait a maga tökéletlen nyelvén, hanem megnéznénk, hogyan él. "

(Kötet: "Antoine de Saint-Exupéry: Értelmet az életnek" - kiadatlan írások. Lazi kiadó, 2006.)