Szüleimnek és bátyámnak, ifjú és örökifjú barátaimnak, akiket belülről személyes örökségük feszít, akik már küzdeni kezdték saját harcuk, s akiknek nevét ezért egyszer még itt büszkén felsorolom.

Meg kell próbálnunk újra találkozni egymással. Meg kell próbálnunk újra megérteni egymást.

Fiatal fiú, talán nálam is fiatalabb. Nyakában kendő, piros-fehér-zöld, vékony vászonból szőve. A barikád tetején áll, a kőkupac tetején, mindenkinél előrébb. Fojtó gázszag, szürke füstköd kavarog, alig látni tőle valamit.
Dühösen kiabál, egyedül néz farkasszemet a kékbe öltözött fegyveresek rendezett sorával.
- Lőjj! Gyere, lőjj!
Karját, lábát szélesre tárja, nagynak mutatja magát, kezeivel az égboltot tartja.
- Lőjj! Mire vársz bazdmeg? Lőjj!
Arca haragtól eltorzult, üvöltéstől fuldokol, nyakán kidagadnak az erek.
- LŐJJ MÁR BAZDMEG! LŐŐŐJJ! LŐ-HŐŐŐŐJJ!!!!!!!

" Van itt valami, amit nem szoktunk kimondani, talán azért, mert meg se fogalmazzuk, de mégis mindannyian tudjuk. Ez pedig az, hogy miért is akarunk, miért is akar olyan nagyon sok ember Magyarországon, sok millió kormányváltást. És miért érzi ezt egyszerűen többnek, mint politikai kérdésnek. Erről egy kicsit talán érdemes beszélni. És nem csak a jövőről van szó - mert sokan vannak, akik a jövő miatt szeretnének.
De azért van sokmillió ember Magyarországon, aki ha visszagondol a rendszerváltoztatásra - nem akarok vitát provokálni, csak egy magyarázatot esetleg fölvetni - visszanéznek a rendszerváltásra, és mit látnak? A második világháború után kitelepítették őket. Málenkij robot, ez, az, amaz. Ha nem telepítették ki őket, legalábbis megalázták őket, amikor bejöttek az oroszok. Ha ez sem történt velük, akkor utána államosították a taxijukat, a zöldséges boltjukat, a kisműhelyüket, a nem tudom micsodát. Ha nem az övékét, akkor az apjukét, vagy a nagyapjukét. Amiről vannak esetleg fényképek. Még megvan a műhelynek a fényképe is.
Aztán elvették a földjüket. Valakitől egyszerűen elvették, valakit meg bevertek a téeszekbe, és így vették el tőlük. Aztán utána nagy nehezen ezek az emberek valahogy túlélték, ezek a családok túlélték - sok millió emberről beszélünk - ezt a nehéz '70-es, '80-as éveket, és eljött a rendszerváltás. És körülnéznek, és azt mondják: 'A fenébe!' - nem? - 'A kutyafáját!'. Hát mégiscsak érdemesebb volt 'azokkal' lenni? Mint egyébként megszenvedni az egészet, és kibírni úgy, hogy nem szövetkeztem velük? Hát hol van itt az igazság? Miniszterelnök úr kérem, igazságosság! Az hol van?
Nagyon sokan vannak ebben az országban olyanok, olyan családok, akik úgy gondolják, hogy amikor a rendszerváltás bekövetkezett, akkor nemcsak az történt, hogy nem tettek föl kérdéseket az előző rendszer vezetőinek - fogalmazzunk ilyen szerényen -, hanem amikor utána megindult a privatizáció, abból őket kiszorították. Másoknak volt, nekik nem volt esélyük. Külföldi kapcsolattal ők nem rendelkezhettek - aki rendelkezett, mert az előző rendszerben is tudott mozogni, annak talán külföldről valami kis kapcsolat, ez, az, volt. Tehát belevágni se nagyon tudtak, mert tőke kellett volna hozzá, néhány millió forint, de az nem volt.
És mindez után az egész tizenöt évből, ami jött, ők kiszorultak. Ugyanúgy a vesztes oldalán vannak a történetnek, vagy ugyanúgy az igazságtalan oldalán vannak, mint voltak. És ennek tetejében még azt is megkapják, amit ez az apuka. Hogy mikor bekapcsolja a tévét, ezt látja.
Erről van szó. Ez az, amit ők nem értenek. Ezért nem értik azt - bocsánat: nem akarom személyesre fordítani, a jelenség az érdekes, nem a személyem -, ezért nem értik, hogy bár ezerrel lőnek, galádabbnál galádabb eszközökkel, mindent kitalálnak, meghurcolnak, mindent csinálnak velem, mégis élek. Ez nem azért van, mert én kibírom. Ez egy nagy tévedés. Hanem azért, mert Magyarországon van sokmillió ember, aki azt akarja, hogy ha már mindenből, ami lehetőség volt, a '90 utáni esztendőkben a másik oldal emberei sokkal inkább részesülhettek, mint a jobboldali emberek; hogy ha már a média sokkal inkább az ő eszméiket hordozza most is, mintsem a lenyomott egykori Magyarország eszméit, akkor legalább annyi esélyünk legyen, hogy négyévente egyszer - és akkor aztán azt tudjuk mondani, hogy azért néha nekünk is igazunk van. Azért néha van történelmi igazság.
Na ez az erő az, ami tulajdonképpen mindannyiunkat fönntart. Mindenkit a maga helyén. Engem ott, ahol vagyok. És ezért nem értik, hogy miért nem érnek eredményt. Média, TV, rádió, gyalázkodás, Kellerek, bizottságok, minden. Mert nem rólam szól a történet! Ezt nem tudják kiölni. Ez a dolog lényege.
Ezért nem személyfüggő sohasem a dolog. Az egész Polgári Szövetség nem személyfüggő dolog. Ezért nem érdekes a Fidesz - ahogy én szoktam fogalmazni. Hát kit érdekel egy párt?! Erről az akaratról van szó. Erről az életerőről. Ezt most egy Fidesz Magyar Polgári Szövetségnek hívják, de ha ez nem működne, majd hívnák másképpen, mert van néhány millió család, akinek ez a története. És annyi adassék meg nekik azért, hogy négyévente egyszer esélyük legyen arra, hogy azt mondják: 'A kutyafáját. Néha a történelemben van erkölcsi egyensúly. Néha nekünk is igazunk van...'. "

Valamiről szólnom kell most Neked. Mert elhiszed, hogy örökség csak családba születve kötelez. Mert elhiszed: az örökség eldobható, vagy nincs is, csak a magunk mindennapi küzdelme. Elmondok Neked egy történetet.

Akkor, ott, a semmiből kilépve jöttél hozzám. 70-80 évesnek gondoltalak, szemüveget és szürke zakót viseltél, tartásod görnyedt volt, megviselt az idő, testedre az alázat jelét kényszerítette. A magad csendes, és tisztelettel teljes hangjával szóltál hozzám.
- Ne haragudjon, hogy zavarom. Ugye ön magyar?
- Igen, az vagyok.
- Igen, hallottam, hogy magyar. - bemutatkoztál, a nevedet halkan hadartad el, talán magad sem akartad, hogy az alapján emlékezzek rád.
- Tudja, én csak szeretnék öntől bocsánatot kérni. - akkor még nem értettelek, ahogy mást sem, aki egy életet él le lelkiismeret-furdalással küzdve. Egy pillanatig értetlenül álltam előtted.
- Mégis miért?
- Bocsánatot szeretnék kérni. 1956-ért. Tudja, hallgattuk a rádióban. Akkoriban még fiatalabb voltam. Borzasztó volt, igazán borzasztó. És most szeretnék ezért bocsánatot kérni. Hogy nem segítettünk. Ültünk a rádió előtt, hallgattuk önöket, és nem segítettünk. Akkor lehetett volna, de mi nem segítettünk. És azóta sajnálom, higgye el, én igazán nagyon sajnálom. Ön az első magyar ennyi év után, és én nem mehettem el anélkül, hogy ezt megmondjam.

Megrendülten beszéltél, egyenesen a szemembe nézve. Minden szavadat megfontoltad, ötven éved volt, hogy mondandódnak nyomatékot adj.

Egy pillanatig zavartan álltam előtted, és a megfelelő szavakat kerestem. Aztán buta, és erőltetett volt, amit mondtam neked. Úgy éreztem, nincs hozzá hatalmam, de meg kell próbálnom valahogy feloldani téged fél évszázados átkod alól.

- Ugyan már, nem számít. Talán épp ez volt az értelme. Talán ez volt a mi próbatételünk. Hogy megmutattuk: mi szabadok akarunk lenni. És hogy ezért a szabadságért küzdeni is érdemes. A szovjetek ellen pedig együtt sem tudtunk volna tenni. Akkor erősek voltak, túl erősek...

- Igen, erősek, túlságosan erősek... - többet nem, csak ennyit mondtál búcsúképpen. Talán magadat, talán engem, a számodra "magyart" akartál vele vigasztalni.

Én mégis hálás vagyok neked. Mert nem tehetek róla: a foglyod lettem. A legszebb börtönbe zártál.
Akkor történt először, hogy személyes emlékeim közt találtam meg a lánctalpak zörgő hangját, s a saját vállamban éreztem a több napos utcai harc tompa fáradságát. Letagadhatom, menekülhetek, de vele magamat csapnám csak be (téged nem lehetett): magyar vagyok, embernek, de magyarnak is kellett születnem.

"Most mondd meg, mi a fenét csináljak?" - szomorú arccal, elkeseredve, kétségbe esve néztél rám. - "Apám '56-ban fegyverrel harcolt a ''forradalmárok'' ellen. Mert ő csak őszintén hitt abban, amire tanították. Társai közt volt olyan, akit megöltek ugyanezért, de apám életben maradt. Végül munkásőrként maga Kádártól kapott kitüntetést. És mi büszkék voltunk rá, igen, mi nagyon büszkék voltunk rá. Az egész család nagyon büszke volt rá. Az apám volt, és gyerekként hősként néztem fel rá.
Most mondd meg, mi a fenét kezdjek ezzel? És mondd meg, mi a fenét ünnepeljek a te '56-odon?"

Ha egyszer börtön épül, benne őrzött és foglár egyaránt rabbá lesz. És néha mindkettőjük öröksége lehet ugyanolyan embert próbálóan erős.

Tudom: szereteted irántam töretlen marad, még ha múltad továbbra is átkait szórja majd rám.

A New York-i Columbia egyetemre látogatott Ray Lotta, az amerikai kommunista közgazdász. Vagyonos emberként hirdette a kommunista eszméket, és kiváló szónok hírében állt. Nyilvános előadását, "A szocializmus jobb, mint a kapitalizmus; a kommunizmus pedig egy sokkal jobb világ" címmel nekem is volt szerencsém meghallgatni.

A hátsó sorokban ültem, Lottát egy fiatal lány konferálta be. Nem nagyon figyeltem, amit mond, sokkal jobban lenyűgözött különleges szépsége. Az első sorokban foglalt helyet, sajnos a tömegben elvesztettem szem elől.

Aztán Lottát hallgattuk. Meg kell hagyni, tényleg nagy hatású szónok. Két órán keresztül volt képes az amúgy alacsony ingerküszöbbel bíró amerikai közönséget lekötni. Kis termetű, szemüveges ember, arcán bajusszal, vörös színű selyeming, és fekete nadrág. Szuggesztív erővel, és hatalmas beleéléssel magyarázta a marxizmus-leninizmus forradalmi gondolatait, méltatta Sztálint és Mao-t, a kínai kulturális forradalmat, végül külön kitért a kommunizmus jövőbeli, bizonyosan meghatározó szerepére Amerikában. Zárásképpen - adománygyűjtés után, amit a kommunizmus építésére szánt - lehetőséget adott a közönségnek, hogy az elhangzottakra reagáljon.

Talán ötödikként szólalt fel az a srác. És nagyon meglepett a pimaszsága.

- Bocsásson meg nekem, hogy hozzászólok. Nem értek sem politikához, sem közgazdaságtanhoz. Nem az én szakterületem, ezért nem is kívánok vitatkozni azzal, amit elmondott. Azért sem áll szándékomban vitatkozni, mert ami itt ma elhangzott, egyszerűen nem vitatható. Ön nem érvelt: érzéseit fejezte ki egy politikai irányzatról. A kommunizmust pedig úgy definiálta, ahogy azt papok teszik a templom szószékéről a mennyország szépségeit taglalva.

A teremben érezhető volt a meghökkentség.

- Nem tudom, Amerikában a kommunizmusnak mi a jövője. Őszintén szólva, még csak nem is vagyok amerikai. Épp csak egy hónapja tartózkodom itt, vendégként, - Magyarországról érkeztem, abból az országból, amit ön talán meg sem talál a térképen. Ez egy kis ország, ami Sztálin Szovjet-Oroszországa, vagy Mao Kínája mellett valóban eltörpül. És ez az az ország, amivel szemben az előbbi birodalom - bevonulásával - ön szerint "csak jogosan védte magát".

Amit a párt mond, az szent. Amit Sztálin hirdet, evangélium. Ukrajnában közben egymillió ember halt éhen, csak mert minden vagyont a nehézipar élt fel. Kellett a fegyver a "nyugati imperialisták" ellen, a kommunizmus győzelméért pedig mindenki beáldozható...

Lotta közbevágott.

- Az nem volt egymillió, csak néhány ezer. És ők is csak az azévi rekordszárazság miatt haltak éhen.

- Igen, a náci propagandisták is ezt mondják a holokausztban megölt zsidók számát illetően.

A közönség is, én is felmordultam az arcátlanságon.

- Mondja, mégis hogy akarná építeni a kommunizmust? Felmutat egy ideát, amit az emberek vagy követnek, vagy nem. Ha a többség akarja, nemde demokratikusan is megszavazzák? Aki meg nem, az "reakciós", tehát pusztítandó? És ha a többség nem is akarja?

Tudja mi a legborzasztóbb a magához hasonlókban? Hogy maguk semmi mást, mint jelszavakat adnak a világnak. "Kulák", "reakciós", "klerikális" és "imperialista"; "fasiszta" és "kommunista"; "zsidó" és "antiszemita"; "szocialista embertípus" és "árja". Maguk el akarják hitetni velünk, hogy a világ tényleg csak szavakból áll. Elérni, hogy szavak iránt lelkesedjünk, hogy szavak iránt érezzünk szeretetet vagy gyűlöletet. És közben elfelejtkezzünk arról, hogy szavainkat épp azért alkotjuk, hogy érzéseinket, önmagunkat fejezzük ki, őszintén, egymás felé. Elfelejtkezzünk arról, hogy a szavak csak eszközök, nem helyettesíthetik az embert, és soha nem lehetnek érzelmek tárgyai. Ha ez mégis megtörténik, az ember gyilkolni kezd, mert szavakat könnyű elpusztítani, azokat könnyű kihúzni vagy kitörölni a szótárból.

Pillanatra szünetet tartott. Aztán halkabban beszélt.

- Én nem tudom, Amerikában mi lesz a kommunizmus jövője. Lehet, hogy tényleg ezé a jövő. Látom, hogy itt ma mindenki nagyon bizakodó.

De ha most körbenézek, nem látok mást, mint csupa elkeseredett, és csalódott embert. És be kell valljam, ez engem is csalódottá tesz. Nem maguk miatt, inkább azok miatt, akik otthon, nálunk, évtizedeken át küzdöttek, az önök szabadságából erőt merítve. Egy picit most úgy érzem, őket lopták meg, hogy küzdelmük hamis és hiábavaló volt.

Lotta krákogott, szemmel láthatóan zavarba jött az agresszív támadástól.

- Tehát ön azt állítja, hogy az ön hazája a kommunizmus ellen küzd, és szabadságot akar, aminek a szocializmus gátja. De ön bizonyosan egy kisebbség nevében beszél! Nem az ön országa választotta négy év demokrácia után újra a szocialista pártot? A pártot, ami a demokráciájuk előtt az országot vezette, amit ön csak agresszív elnyomóként ír le... Pedig akkor már önöknél nem volt sem elnyomás, sem vörös hadsereg!

- Igen. Ebben igaza van. Efelől nincs kétségem. - és nyugodt arccal visszaült. - De én csak ezt szerettem volna hallani. Hogy mindez csupán az emberi gondolkodás átformálásával elérhető.

A történelmet nem a győztesek írják. Azok, akik egy akarat, egy örökség kitartó őrzői. És nincs szilárdabb akarat annál, mint ami igazságra és erkölcsre épül, valamire, ami az egyén életén, de az emberi nemen is túlmutat. Csak ezt követi az, aminek évtizedek és századok, végül pillanatnyi lelkek adják súlyát.

Ha élők között van győzelem, a jó, az erkölcs, az igazság győzelme biztosan az. Győzelmük az élők között bizonyos, és szükségszerű. Mert a jó, az erkölcs, az igazság az ÉLET maga, de legalábbis eszközei az élet hosszú távú fennmaradásához.

Ha a fa elszárad, a fa veszít, de nem legyőzik. A hegy nem győzelme a földnek. Hegycsúcsként a kő nem arat diadalt, mert nem küzd, mint a fa, hogy magasba törjön. A kő, a hegy csak VAN: küzdelem, s emiatt győzelem nélküli teremtményei az élet csodája hiányában céltalan világnak.

Azt hiszed, a gát köve győzelmet szerez a víz felett. Hiszen olyan erős a bizonyosság, amikor a folyót megfékezni látod! De a víz szüntelenül érezteti súlyát, s ha erős is a szikla, a nyomás a börtön falára szüntelen. A folyó szabadságáért minden pillanatban megküzdi harcát, és csak az alkalmakra vár. Alkalmak pedig nyílnak: a fal, ami egykor győzelmet hirdetett a víz és nehézkedés felett, de győzelmében alvásba merült; ha nincs ki foldozza már, ha nem teremnek új építők, ha munkakedvük kopásnak indul, tétlenek, vagy vétenek; szóval ha a falat húzók akarata a vízénél alább hagy, márpedig alább hagy, nincs és nem lesz erő, ami a folyó útját akár csak egyetlen arasszal is rövidebbé tehetné. S a gát még mindig áll: megszégyenülten, repedten vagy romjaiban már, mikor a víz előtt ismét semmi nem von határt.

A folyók útját Isten szabta. Ezért egyszer elvonul az ár. Akkor újra lekerül rólunk az álarc, ismét helyükre kerülnek a kövek, s az olykor tomboló vizek ellen talán együtt küzdünk majd.

"Nem értitek, és bolondok vagytok." - mondtad a legkomolyabban, bár cinkos mosollyal az arcodon. - "Itt vagyunk 15 millióan a 6.5 milliárdból, egyedülálló nyelvvel és közös kultúrával. Ránk piszkítottak az osztrákok '48-cal és az I. világháborúval, ránk a nyugati hatalmak Trianonnal, ránk a német nácik, a szovjet kommunisták a saját, eszement hülyeségeikkel, most meg piszkítanak a jóég tudja milyen "modern globalisták". Mi meg a 15 milliós családon belül öljük egymást, hogy ugyan már melyikük szara a kevésbé büdös!
6.5 milliárd egyedből 15 millió mindentől eltérő és fogyó példányt már rég veszélyeztetettnek minősítenek az állatvédők. Ezért én mindannyiunkat "védett"-nek nyilvánítom. És azért is küzdeni fogok, aki egyébként a kezembe harap."

2006. október 23-áért, emlékül.

(2006. október 29.)