2006. február 17.
A harag és üresség generációja vagyunk. Apáink és anyáink még lázadtak. Nekünk még csak lázadni sincs miért. Az ősök műve sem örökség többé, csupán tartalom nélküli eszköz a jelenvaló érvényesülésre. Tragédiánk: önnön létezésünk egy pusztulásra ítélt kor hajnalán.
2006. február 18.
Van úgy, hogy bűn, gőg és gyűlölet formát ölt.
Te, aki ma még mosolyogsz, holnap talán vezéredért térsz majd sírba.
Te, aki tegnap még ember voltál, holnap talán gépként szolgálod az értelmetlenség forradalmát.
Te, aki otthont keresel, holnap talán önigazságod nevében teszel mást otthontalanná.
Te, aki szabadságról szónokolsz, holnap talán üres szavakért versz sokakat rabláncra.
Nem hibáztatlak, mert nagyobb erő az arc nélküli gyűlölet bármely embernél.
Nem hibáztatlak, mert lelkesedésed beteljesületlen szerelem. Célját kereső égő vágy. Kapocsért rajongsz, ami rég megszűnt létezni, mikor magadat földi bálványokra cserélted.
Megbocsátok. Mert hatalmam adatott a megbocsátásra.
Egy világ felett uralkodom. Egy világ felett, amelyben a bűnösnek is megvan a maga helye és értelme.
Éppúgy, mint a megbocsátásnak.
2006. március 7.
Bűnt a megbocsátás sohasem teszi meg nem történtté.
Holt lelkek nevében senki élő nem adhat feloldozást.
Látszatra ép a kard, de belsejét, ha rozsda rágja, törik a fegyver, ha támadásra lendül, de törik, ha védőn csapást hárít is el.
Mi sem fogunk örökké rágódni a tőletek kapott javakon. Sem zenetévénken, sem szexuális szabadságunkon. Farkasok kölykeinek éles foga hamar elrágja a gumicsontot, és anyatej, ha egyszer elapadt, vagy íze megkeseredett már, hús és vér kell az ifjú vadaknak. És farkasok közt keres prédát, ki farkasoktól tanult példát.
Egyetlen mártír könnye sem vész kárba. Mert egyetlen mártír véröröksége hatalmasabb erő ezernyi árulóénál. S ha mi nem leszünk, ha szótlan él is már az ember, íme: igazságukat a kövek hirdetik majd.
*********************************************************************************
Bodó Balázs (30) írása az Élet és Irodalomból
"Csókolom,
nem tudom, észrevettétek-e, közben felnőtt egy generáció, amelynek alig van vagy nincs közvetlen emléke 89 előttről. Mi vagyunk a ti gyerekeitek. Túl a sokadik leleplezésen, mikor valamelyik nagymenőről, kultúrhéroszról, a mai elit tagjáról kiderül, besúgó volt, e generáció helyett, magam nevében szeretném mondani: elég volt. Nem hallgathattok tovább.
Szánalmas, szánalmas látni, ahogy csendben elszabotáltok minden ügynöktörvényt, minden próbálkozást, s aztán naponta más hazugsággal előállva meglepve maszatoltok, amikor véletlen kiderül, hogy ügynökök voltatok. Őszintén szólva nem is értem, mit képzeltek, mit képzeltetek. Hogy sunyítotok, lapítotok, hallgattok az egészről, hátha nem derül ki? Hátha megússzátok? Hátha nem kell majd elszámolnotok, magatokkal, a besúgottaitokkal, a gyerekeitekkel, velünk? Hátha majd csak a dísztemetés után írja meg az újság, akkor meg már nektek mindegy? Mégis mit képzeltetek? Hogy majd nem megyünk be a résnyire nyitott ajtón, és nem kérjük ki a dossziékat? Hogy majd nem lesznek hivatásos és amatőr történészek, rosszakarók vagy csak egyszerű kíváncsiak, akik megtalálják az árulásaitokat?
Őszintén szólva alig izgat, hogy egymással elszámoltatok-e már, hogy hogyan számoltok el. Besúgó és besúgott egymás közt megbeszélte-e, ami történt. Nem nagyon hiszem, hogy túl sok ilyen beszélgetés történt volna köztetek, a felszínen ebből nem látszik semmi sem. Nem érdekel tehát, hogy az egymás ellen elkövetett bűnöket hogyan bocsátjátok meg egymásnak, besúgók és besúgottak: nyílt levélben, aláírásgyűjtő akcióval vagy soha.
Nem érdekel, mert ez a ti meccsetek. De van itt még egy meccs, amit le kell játszanunk. Mert nem tehetitek meg velünk, hogy némán élvezve a nektek szánt gyanútlan tisztelet megnyilvánulásait, úgy tesztek, mintha akkor nem történt volna semmi. Mintha ti nem lettetek volna, s ami fontos, nem lennétek még ma is, amik akkor voltatok: árulók. Mert a némaságotok hazugság, megbocsáthatatlan és gyűlöletes bűn, rosszabb, mint amit elkövettetek hajdanán. Mert ma már senki nem kényszerít benneteket sem a kollaborációra, sem a hallgatásra. Mert nem fenyeget benneteket sem börtön, sem kivégzés. Nincs más mentségetek a hallgatásra, mint saját bűnötök, saját kényelmetek, vagy épp azok az előnyök, amiket a megszólalással elvesztenétek, tehát érdemtelen és jogtalan élveztek. Mert a hallgatással kollaboránsok vagytok ma is, körömszakadtáig véditek azt a rendszert, amelyik zsarolással vagy pénzzel vagy hazafiúi lelkesedésetekre apellálva árulóvá tett titeket. Ez a rendszer nem érdemel védelmet, de a hallgatásotokkal ti sem. Nem érdekes ma már, hogy meleg vagy-e, vagy ellenforradalmár. Nem érdekes, hogy hittél-e a kommunizmusban huszonévesen. Lett volna alkalom az elmúlt másfél évtizedben előállni és azt mondani: "Bocsánat." Tar Sándor halálakor, hogy mást ne mondjak. Petri temetésén. Filmszemle-megnyitón. Bármikor. Hallgattatok és hallgattok most is: nem tudok többet gondolni rólatok, mint azokról a kisnyilasokról, akik a számonkérés elől beléptek a pártba. Rohadjatok meg.
A hallgatásotok ellopja tőlem a múltamat. Ami e múltból néha, véletlenszerűen kiderül, szánalmas senkikkel vagy összetört öngyilkosokkal van teli. Ebben az országban nem történt meg, de nem is múlik el semmi sem. Itt nem voltak sem nyilasok, sem ÁVH-sok, nem voltak ügynökök, nincs hatalmát átmentett későkádári pártelit; itt mindenki csupán áldozat, és most ti is beálltok ebbe a sorba. Ellopjátok a múltat, a múltamat, és ellopjátok a jelent is, újratermelitek e század összes neurotikus, gyáva, megalkuvó hazugságát, és ezért nincs bocsánat.
Gyerekkoromban ti tanítottátok: vétkesek közt cinkos aki néma. Ti már nem emlékeztek, én viszont nem felejtek. S közben szép lassan minden kiderül. Vonuljatok be az általatok írt történelem lapjaira így, ahogy vagytok: sunyin, dicstelenül."
2006. augusztus 23.
Arszenyij Tarkovszkij: Élt és meghalt...
Élt és meghalt a férfi, élt
S meghalt a felesége, végül
Ez is, az is gödörbe szédült;
És sírdomb sírhalomhoz ért.
Üvegnél áttetszőbbek a
Sírok, megmutatják, ki volt a
Gyilkos, ki áldozat: a holtak
Porán a jó, rossz billoga.
A föld szinén a földbe hulltak
Sötétlő árnyai vonulnak;
Ítélkeznénk fejük felett,
A bűnöst szétszaggatva nyomban,
Ha nem várnánk ítéletet
Magunk is isten tudja honnan.
Előszó az 50. évfordulóhoz
2006. szeptember 17.
" A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy.
Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik. "
George Orwell: 1984
2006. október 6.
" Ha hóhérok fenyegetnek is, ne féljetek kiállni amellett, ami Igaz!
Az igazságot nem lehet felakasztani. "
Wittner Mária, '56-os halálraítélt,
A Szent Ignác Kollégium fiataljainak, 2006.10.05.
2006. október 8.
(Elmélkedésnapló - 2006. november 2.)
" Ami szeptemberben történt, nem csak politikai jellegű forradalom (avagy tüntetéssorozat, avagy zavargás, avagy gonosznácicsőcselékhuligánlázadás, ellenforradalom, miegymás), hanem egy generációs ellentét felszínre kerülése, amely már régóta feszegeti a magyar társadalom kereteit. Mi, jelenlegi huszonévesek, és részben harmincévesek ugyanis egészen különös körülmények közt nevelkedtünk. Nagyszüleink még ismerték a régi, 1945 előtti Magyarországot, szüleink azonban már a szocializmus világában váltak felnőtté. Mi már olyan iskolákba jártunk, ahol az oktatás mellett nagy erőkkel folyt az ideológiai agymosás, de még volt lehetőségünk megismerni ennek ellenpontját, nagyszüleink régi történeteit. Még akkor is, ha a nagyszülők nem meséltek semmit - mert nem lehetett - még ismerünk egy régi fajta embert, akinek tartása van, tisztelettel beszél, és sem a pártutasítások, sem a konzumvilág nyüzsgése nem törte meg. A régiek tartása, erkölcse a szellemi elnyomáson is átragyog, még ha nem is szólhatnak, szólhattak hozzánk. Épp ezért felismerjük azt a rendszert, amely ezt a tartást el akarja venni tőlünk, engedelmes senkiháziakká silányítva bennünket, akik engedelmesen tapsolnak a Rendszernek, és elhiszik, hogy minden rendben van, a politikusok hazudnak, a világ ilyen.
A mi generációnk sereglett a Kossuth térre árpádsávos zászlók alatt. A mi generációnk indította el azt a nemzeti radikális szubkultúrát, amely egyre jobban terjed. Elszigetelt jelenségből ez a kultúra mozgalommá vált. Hol volt öt éve, tíz éve a Magyar Sziget, hányan vonultak fel egy-egy ilyen tüntetésen, mint a mostani, akár csak két éve is? No és miért van az, hogy szinte mindannyian egykorúak vagyunk? Mit gondoltok, miért pont "ifjúsági" mozgalom a HVIM (t.i. Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom - Rpat), vagy miért "Jobboldali Ifjúsági Közösség" a Jobbik nevének feloldása? Hol van a negyvenes-ötvenes, vagy a hatvanas-hetvenes generáció? Megmondom: vagy a Fidesz-MSZP duó egyik felének csápol, mert szentül hiszi, hogy ennél messzebbre nem szabad menni a véleménynyilvánításban, vagy nem is meri kinyitni a száját.
De a mi generációnk most megmutatta, hogy hiába próbáltak bennünket elszigetelni nemzeti örökségünktől, lejáratni előttünk a nemzet jelképeit, és helyette plázákba kényszeríteni bennünket, ez azért nem sikerült maradéktalanul. S bizony mi nekimegyünk a tévészékháznak, ha hazudnak rólunk, mert mi már nem az engedelmes szüleink vagyunk. Mi már nem fogjuk be a pofánkat. Ez a generáció neki fog még menni egy-két dolognak, mint ahogy a hazug embert is előbb-utóbb pofonvágja valaki. Nem ez volt az utolsó zavargássorozat Budapesten, és ha nem marad abba a konformista nyomulás, bizony lesznek ennél még cifrábbak is. A mi generációnk politizáló fele ezen az őszön elkötelezte magát 1920 és 1956 szelleme mellett.
Egy napon kihalnak Kádár nyugdíjasai, megöregednek a régi kommunisták, és mi jövünk. Ha tetszik, ha nem, ez így lesz. Az otthonülő háziasszonyokat, baltaarcú konzumdroidokat nem fogja érdekelni az egész. Rájuk ugyan nem fog tömegpárt épülni, amelyik az egészet visszafordíthatja. "
Polgár Tamás, alias Tomcat; blog-bejegyzés részlet, 2006.10.08.
A blog maga
2006. október 22.
" A lélek természete az, hogy hisz, az akaraté pedig, hogy szeret;
ezért ha nem találnak maguknak igazi tárgyat, szükségszerűen hamisakhoz kötődnek. "
Blaise Pascal: Gondolatok
2006. október 24.
Arcodon kendő, fejedet csuklya védi. Durranásokat hallasz. Nem szaladsz: az eget kémleled, a röppályát számolod.
Éles, fütyülő hang, szikraeső és tompa puffanás. Kiabálva tolod félre a környéken lévőket, és taposol, ahogy bírsz,
ügyelve, nehogy a ruhád lángra kapjon. Arcod, szemed ég, de nem dörzsölöd, levegőért kapkodnál, de nem teszed. Tudod:
üszkös és hánytató, amit helyette kapnál.
Csak egy lépést hátrálsz, az átlátszatlan füst mögül rohamtól tartva.
Aztán se előre, se hátra. Tapodtat se mozdulsz. Inkább várod a neked kijáró következő sorozatot.
Mert mi maradunk. Mi maradni akarunk. Mi mindig CSAK maradni akarunk.
És néha, vérző fejjel, könnyező szemmel, vakon, fuldokolva, együtt elénekelni a Himnuszt.
***********************************
Most a bajtársiasságról szólok. Arról a pillanatról, amikor próbára tétetik, amikor megméretik az ember. Amikor váll vállnak feszül, s a hétköznapok látszatán át az Ember megmutatkozik.
Nincs nagyobb szeretet a bajtársak szereteténél. Kedvesednek életed ígéred. Bajtársadnak még azt sem kell. Szeretetetek lényege, hogy már százszor életetek adtátok egymásért.
Mert felsegítesz, és én felsegítelek. Mert valamelyikünk elesik, valamelyikünk biztosan elesik, valamelyikünk egyszer biztosan elesik. Kevés gyengédebb mozdulat van ennél - suta segíti így gidáját, ha nyomukban vadászfalka halad.
Bajtársak, arc nélküliek vagytok. Holnap talán meg sem ismerjük egymást. Holnap talán szótlanul megyünk majd el egymás mellett. Mások vagytok barátnál, mások vagytok testvérnél.
Ti vagytok, akik megmutatjátok, mert élő bizonyítékai vagytok: nem csak ez vagy ez az ember jó - az EMBER maga, hálát nem váró, személytelen valójában.
Bajtársak, Isten követei vagytok. Talán nem tudjátok, talán nem hiszitek: angyalok.
Örömhírt hozni jöttetek a Földre.
(Lk 10, 25-37)