A posztakadémikus tudományról

Írta: Raffai Péter II. éves fizikus hallgató (tatu@bolyai.elte.hu)

A posztakadémikus tudomány kifejezés John Zyman kortárs tudományfilozófustól származik, aki a műszaki- és természettudományok egy sajátos, új korszakát nevezte így. Zyman a változás kezdetét a ’70-es évekre teszi, annak okát leginkább a fejlett országok társadalmi igényeinek elüzletiesedésében, és a közszemlélet globalizálódásában látja. A közjó fogalma háttérbeszorul az egyén szabadságának felértékelődésével, személyes érdekeinek előtérbe kerülésével. Mindez a folyamat rányomja bélyegét a tudományos kutatásokra, intézményekre, s általában a tudomány fejlődésére is. Ahhoz, hogy a változás mibenlétét körülhatároljuk, érdemes egy rövid összehasonlítást végezni a tudomány Zyman által definiált korábbi fázisaival: a kezdeti ún. preakadémikus, és a természettudományok virágkorát jellemző akadémikus tudománnyal.

A preakadémikus tudomány korszaka

A műszaki- és természettudományok kialakulásának, kezdeti szakaszának idejét Zyman a XVII. századtól a XVIII. század közepéig teszi. Ezen korszak tudományát a tudományfilozófus a preakadémikus jelzővel illeti, mivel a tudományok intézményrendszere (pl. Akadémia) ekkor még szinte teljesen hiányzott. A tudományos kutatást kizárólag tehetős emberek végezték, ők is csak kedvtelésből, saját érdeklődési körüknek megfelelő témákban elmerülve. Kísérletek elvégzéshez szükséges műszereket mesteremberektől rendelték meg, azok anyagi fedezetét önerőből teremtették elő. Bár a tudományos intézmények hiánya természetesen nem vonatkozik az oktatási intézményekre (jóllehet a tananyag szerkezete, felépítettsége is jelentősen eltért a ma megszokottól), a természettudományos kérdések, problémák legfeljebb az előkelő körök társalgási témájaként merültek fel. A viták során még nagyban érvényesült a tekintély elve, tudós társaságok hiányában a különféle álláspontok objektív megítélésben, elbírálásban nem részesülhettek. Mivel a természettudományos érdeklődés csak úri passzióként jelent meg, a kutatások hatékonyabbá tétele, a felfedezések gyakorlati hasznosítása, széleskörű elterjedése még váratott magára. Ezen utóbbi folyamatnak a publikálási lehetőségek szűk köre is határt szabott. A korszak kiemelkedő tudományművelői közé tartozik Galileo Galilei, Johannes Kepler, René Descartes, valamint Pierre de Fermat.

Az akadémikus tudomány korszaka

A természettudományok fejlődése a XVIII. századtól fokozatosan új irányt vett. Ahogy a közfelfogás fokozatosan átalakult, a tudomány művelőiben egyre inkább felébredt a küldetéstudat, a „közjóért való munkálkodás” vágya. A tudás a személyes szférából fokozatosan átkerült a közösség szolgálatának körébe, ahogy a kutatási eredmények szélesebb körű felhasználhatósága a tudomány művelőiben tudatosult. A kutatások központjai az újonnan alakult tudós körök, egyetemek, akadémiák lettek, a megfelelő mértékű anyagi támogatást lassan az állam intézménye (uralkodó) vállalta magára. A kutatók az állam közvetlen alkalmazottaivá váltak, s bár kutatási témáikat nyilvánvalóan befolyásolták a folyamatosan felmerülő társadalmi igények, a gondolatok szabad áramlását semmi sem korlátozta. Mivel a tudomány művelőinek megélhetési forrása – többé-kevésbé eredményeinek hasznosíthatóságától függetlenül - a legtöbbször biztosítva volt, érdeklődési körük igen tág határok között mozoghatott. Erre a korszakra tehető a tudomány „klasszikus” intézményrendszerének, kuhni paradigmáinak, kutatói hierarchiájának realizálódása. A fejlődési folyamatot Európában leginkább a nagy francia forradalom mozdította elő. A tudománytörténet ezen időszakában a tudomány művelésének alapvető kritériumait is – kimondva-kimondatlanul – lefektették. Ezen elvek nagyjából a következőek:

A tudós

1)     kommunisztikus - a tudása nem kisajátítható, meg kell osztania mindenkivel

2)     univerzalisztikus - az egyes szakterületek eredményei, mint egy kirakójáték építőkövei, összességében egy egységes világképet kell, hogy kialakítsanak

3)     önzetlen - a tudós magáért a tudásért dolgozik, megvesztegethetetlen ember

4)     eredeti - új ismeretekre törekszik

5)     szkeptikus - mindvégig kételkedik, amíg a feltételezést nem igazolják vagy cáfolják meg

míg magának a kutatási folyamatnak is voltak bizonyos előfeltevései, melyek a tudomány paradigmarendszerét jellemezték:

A, Az objektivitás elve: a megismerés alanya, a megismerő (szubjektum) és tárgya (az objektum) elvileg megadható, és követhető módszerek szerint teljesen elkülöníthető

B, A reprezentáció elve: a szubjektum képes az objektum hű, torzításmentes "tükörképét", leképezését előállítani. A képben a szubjektum sajátosságai (személyes, történelmi és társadalmi meghatározottságok) nem szerepelnek.

C, Az individualitás elve: a megismerő alany individuális, minden megismerő kognitíve ekvivalens, több megismerő együttese nem kollektív csak additív, aggregált megismerőként viselkedik. (Ezt szokás Robinson Crusoe elvnek is nevezni.)

D, Az unicitás elve: az igazság egyféle, a hamisság, a tévedés sokféle lehet. Az igaz és a hamis tudás megfelelő módszerekkel elkülöníthető.

E, A racionalitás elve: az igazság (=hű reprezentáció) előállításának (a hamistól való elkülönítésének) létezik egyértelmű, kitűntetett, emberi ésszel felfogható és megfelelő nyelvi eszközökkel kifejezhető módja.

Az e korszak tudósaira még sokkal inkább volt jellemző az egyéni alkotó munka, semmint a kollektív. Bár az egyes tudományágak viszonylag jól körülhatárolhatóak voltak – s erre maguk a tudós körök is nagyban törekedtek -, az egyes személyekhez igen gyakran több tudományágban elért eredményt is tudunk kötni. Ez különösen igaz a matematika-fizika területeire.

A posztakadémikus tudomány korszaka

Jóllehet sokan tagadják a tudomány társadalmi, politikai hatásoktól való függését, a posztakadémikus tudomány megjelenése minden valószínűség szerint ilyen okokra vezethető vissza. A XX. században sok tudományág az előző századokhoz képest robbanásszerű fejlődésnek indult. Ez különösen igaz a fizikára, hiszen ezen időszakra két jelentős, forradalmi elmélet is megszületett: az einsteini relativitáselmélet, valamint a kvantummechanika. Mind a fizika, mind a műszaki tudományok gyors fejlődését nagyban elősegítette a század hadtörténetének alakulása: az első és második világháború, majd az ezeket követő hidegháború.

Mint említettem, a tudomány posztakadémikus korszakának kezdetét Zyman a ’70-es évekre, azaz a hidegháború közepére-végére teszi. A harmadik világháború kitörésének lehetősége árnyékként vetült a fejlett világra, s mindez a tudományokkal szemben is új követelményeket támasztott. Az állami költségvetésből egyre inkább csak azon kutatások részesülhettek, amelyek várt eredményei katonai, társadalmi szempontból hasznosíthatónak bizonyultak. A hatékonyság növelése érdekében a tudós körök kutatócsoportokba kezdtek tömörülni, egy kutatási terület részfeladatokra tagolódott, s így maguk az eredmények sem lehettek konkrét személyekhez köthetőek (szemben a korábbi gyakorlattal). Mivel a tudomány elsődleges feladata már nem a világ megértése lett, hanem a gyakorlati hasznosíthatóság, a feladatorientáltságból fakadóan a tudományterületek közötti határok is lassan kezdtek feloldódni – e jelenség folytatódásának eredményeképpen mára már jó példa az ELTE biofizika tanszéke, gazdaságfizikai kutatócsoportja. A szocialista táborban a tudományos akadémiák szerepe egészen a Szovjetúnió összeomlásáig megkérdőjelezhetetlen volt, a nyugati társadalmakban ezen intézmény már egyre inkább háttérbe szorult. A hidegháború végével az átalakulás nem ért véget, sőt: drasztikusabbá vált. A multinacionális cégek térhódításukkal a kutatások finanszírozásának terhét lassan kezdték átvenni az államtól, míg maguk a demokratizáló társadalmak is komoly eredményeket vártak adójukért cserébe. Ebből fakadóan sok helyen (főleg az USÁban) komoly kutatási projekteket állítottak le, mivel a befektetett pénz megtérülését a kormányzat nem látta biztosítottnak. Jó példa erre, hogy az amerikai kormány a Szupravezető Szupergyorsító (SSC) építését hasonló okokból leállítatta. A szellem szabadsága tehát szükségszerűen csorbát szenvedett: a kutatási területeket már nem a tudós érdeklődési köre szabta meg, hanem a vele szemben támaszott külső igények. A tudomány művelésének metodológiájának változása az alapelvek megváltozását is magával vonta: a korábban 1-5 pontokban lefektetett elvek helyett Zyman 1995-ben a következő új normákat fogalmazta meg:

A posztakadémikus tudomány már

1)     privát - a tudás immár nem kommunisztikus, hanem egyéni jellegű

2)     lokális - nem lehet a kirakójáték kockáit összeilleszteni, s elvileg nem lehet tetten érni az inkonzisztenciát

3)     érdek vezérelte - a tudós többé nem önzetlen, hanem pénzért dolgozó "szakmunkás"

4)     antiszkeptikus - abban az értelemben, hogy a szkepticizmus elfojtására törekszik

A tudás privát jellegét erősíti, hogy az ipari kutatások eredményeit – s így a tudományos eredmények egy nagy részét – szellemi terméknek minősítve a kutatást finanszírozó cég letitkosítattja, így beszűkülnek a publikációs lehetőségek, valamint megszűnik az eredményhez fűződő érdeksemlegesség, amelyek a tudomány fejlődésének egyébként igen fontos kritériumai.

A műszaki- és természettudományok ilyen jellegű átalakulása a társadalomra is nagy hatással van. A tudományterületek összemosódása, az egyes szakterületek kizárólagos fejlődése, az információs szabadáramlás tudománytalan vagy éppen tudományellenes oldalának erősödése az oktatást fokozatosan új kihívások elé állítja, végső esetben válságba is sodorhatja. Hogy a válsághelyzetnek a gyakran nem megfelelő komolysággal kezelt oktatáspolitika oka vagy következménye, ennek eldöntése további (elsősorban szociológiai) vizsgálatok tárgya lehet.

Az internet, mint immár könnyen hozzáférhető információs forrás szerepe a tudomány szerkezetének megváltozásában szintén szembetűnő és megkérdőjelezhetetlen. A világháló használatának elterjedése leginkább az információ közzétételének rendkívül gyors, ám szabályozatlan, valamint korlátozatlan formájában hozott újat a korábbi információs forrásokhoz képest. Mivel az internetezők között a tudomány művelőinek aránya magától értetődően nem túl magas (jó közelítéssel vehetjük a népességhez mért átlagot), a tudománytalan, vagy kifejezetten áltudományos hírek terjedése könnyen túlsúlyba kerül és megállíthatatlanná válik. Az információ terjedésének gyorsasága pedig azt eredményezi, hogy a tudomány klasszikus intézményei képtelenek az egyes hírek kapcsán idejében állást foglalni. Az egyéb médiumok (TV, rádió, nyomtatott sajtó) szintén üzleti érdekek által vezérelve gyakran veszik át szintén kontrolálatlanul a világhálón terjedő, kétes forrásból szerzett híreket, s a tudós körök utólagos tiltakozása néha konspirációs sejtéseket von maga után. Észrevehetjük, hogy az ilyen jellegű információterjedés teljes mértékben nélkülözi mind az állítások verifikálhatóságának, mind falszifikálhatóságának kritériumait. Mivel az információs szabadáramlás már egyenlő teret biztosít tudományos és tudománytalan (tudományellenes) gondolatoknak egyaránt az emberek szemében minden igazság relatívvá válik, a tudományos intézmények, és általában a tudósok tekintélyüket vesztik, végső esetben magának a tudomány finanszírozásának és fenntartásának szükségessége is megkérdőjeleződik. Elképzelhető, hogy a tudomány valódi fejlődése az állam és a tudomány szekularizálódásában ér véget (mint ennek szükségességét már Feyerabend is felvetette). Természetesen az itt felvázolt kép egyelőre túlzó, ám megvalósulása korántsem lehetetlen.

Felmerülhet a kérdés: a tudomány háttérbeszorulásának milyen társadalmi következményei lehetnek? Mint tudjuk a természettudományos gondolkodás nemcsak mai fejlett országok felemelkedését tette lehetővé, de ezen országok társadalma számára közös ideológiai alapot is nyújtott. Amennyiben egy ilyen, embereket összekötő kapocs relatívvá, megkérdőjelezhetővé válik, és szerepét valami más nem veszi át, hiányában általános társadalmi jelenség lesz az elidegenedés, a metafizikai szorongás. Ennek természetesen súlyos következményei lehetnek az élet egyéb területein is.

Arról, hogy a posztakadémikus tudomány megjelenése mennyire tekinthető káros, esszenciális, valamint visszafordíthatatlan folyamatnak, még viták folynak. Mindenesetre az átalakulás ténye jól megfigyelhető. És hogy minderre a fejlett országok mennyire vannak felkészülve, továbbra is megválaszolandó kérdés marad…

Irodalomjegyzék:

- John Zyman: Elveszti-e objektivitását a tudomány? (Természet Világa 127. évf. 11. sz.)

- Penc Levente: A posztakadémikus tudomány (Napút, IV. Évfolyam, 2. szám)

- Bencze Gyula: Lesz-e még tudomány 2001-ben? (Magyar Tudomány 1997/8)

- Tamás Pál: A megélt válság, avagy világképek a szociológiában (Szociológiai Szemle 2002/3)