Elmélkedésnapló - 2009. július 23.
Bob Park, fizikus professzor beszélgetése Stephen Colberttel, a The Colbert Report című amerikai szórakoztató televízióműsor vezetőjével (részlet):
" B.P.: Nagyszerű munkát végzünk az űrben, leszámítva az emberi kiküldetéseket. Nézze, képzelje el, hogy embert küldök a Marsra - erről ma is annyi szó esik. Ez az ember teljesen foglya lesz a saját űrruhájának! Híján lesz szaglásnak, a tapintás érzetének, mindössze egyetlen érzékszerve működik majd, és ez a látása. Csakhogy ennél jóval kevesebbért olyan robotot juttatok arra a bolygóra, amelyiknek jobb szeme lesz bármelyik embernél a Földön!
S.C.: Igen, de az űrhajós el tudja mondani milyen ÉRZÉS a Marson lenni. Egy robot képtelen az érzelmeiről beszélni. Már csak azért is, mert mint tudjuk, amint érzésekre programoznánk őket, azonnal fellázadnának ellenünk. (nevetés a közönség részéről)"
(Szövegfordítás: Rpat)
Az emberi érzelmek közül melyik imitálására a legkönnyebb programozni egy automatát?
Ajánló: Hidraulikus depresszió
*************************************************************************************************************************
" A kéz, amely ad, felette áll a kéznek, amelyik kap. A pénznek nincs hazája; a befektetőkből hiányzik minden hazafiasság és tisztesség; az egyetlen céljuk a színtiszta nyereség. " - Bonaparte Napóleon (Szövegfordítás: Rpat)
" A huszadik század elejére a részvénytársaságok jellemzően ezernyi vagy akár százezernyi egymástól elszigetelt tulajdonos egyesülései voltak, akik így természetszerűleg képtelenek voltak arra, hogy együttes fellépéssel a menedzsereik döntéseire hathassanak. Ahogy gyengül a tulajdonosok helyzete és befolyása a részvénytársaságokban, úgy erősödött meg a menedzsereké. Miután a részvényesek, a hús-vér tulajdonosok jóformán kiiktatódtak a részvénytársaság irányításából, találni kellett valaki mást, akit fel lehet ruházni a gazdaságban való részvételhez szükséges jogokkal és kötelezettségekkel. Ez a 'személy' jobb híján maga a cég lett. Egy tudós közgazdász már 1793-ban kifejtette a vállalkozások jogi személyként való értelmezésének logikáját, amikor a részvénytársaság fogalmát meghatározta: egy adott név alatt közös szervezetbe tömörült egyének csoportja, mely jogfolytonosságot alkot a maga művi formájában, és a törvény adta lehetőségei szerint önálló személynek tekintendő (vásárló, eladó, mint szerződő fél, mint peres ügyek részese), tehát általános jogok és kiváltságok birtokosaként.
Míg a társtulajdonosi alapon szerveződő vállalkozásoknál - jegyzi meg egy másik közgazdász 1825-ben - a törvény alanyai a tulajdonosok, addig a részvénytársaságnál a törvény az egyes részvényeseket nem ismeri jogalanyként, csak a szervezet egészét. A bírósági gyakorlat a tizenkilencedik század végére afféle bizarr jogi alkímiával leválasztotta a részvénytársaságokat a hús-vér emberekről, és státuszukat teljesen átalakítva azokat szervezeti valójukban kezdte személyként kezelni: felhatalmazta őket, hogy akárcsak a valódi személyek, vállalkozzanak a saját nevük alatt, szerezhessenek vagyont, alkalmazzanak munkásokat, fizessenek adót és jelenjenek meg a bíróságon, ha jogaikat kell érvényesíteni, vagy ha egyes lépéseiket kell megvédeni. Az immáron jogi személyként fellépő nagyvállalatok teljesen átvették birtokosaik helyét és szerepét - legalábbis a törvény előtt. Képzeletbeli és mesterséges személyekből valós és természetes személyekké váltak, s a közvélekedés is elfogadta őket a gazdasági élet független és szabad szereplőiként. Idejétmúlttá vált az az évszázados felfogás, miszerint a társaságok a kormányok gazdaságpolitikájának csupán eszközei, melyeket terhes szűkítő korlátozások gátolnak tevékenységükben. És a részvénytársaságok egyre jobban nehezményezték, hogy a hús-vér (szintén személyeknek tekintett) polgárokhoz képest őket különböző hátrányos megkülönböztetések érik.
Egyfajta gondolkodás szerint logikusnak tűnt, hogy ha már egyszer jogi személyek, a polgárokhoz hasonló szabadság illesse meg a részvénytársaságokat is - legalábbis a New Jersey és Delaware államok által megtett gesztusokon kívül az alkotmánybíróság döntése mögött is ez a gondolat állhatott, amikor 1886-ban kimondták, hogy a társaságok a 14. alkotmánykiegészítés védelme alá esnek, hiszen ők is személyek. Vagyis nekik is járnak az eredetileg a felszabadított rabszolgák védelmében beiktatott jogok: a tisztes törvényes eljárás és az egyenlő jogvédelem.*
'A 14. alkotmánykiegészítésben foglalt jogokért a polgárháborúban hatszázezer ember adta életét. És pár évtizeddel később a bírók ugyanezeket a jogokat odaajándékozták a tőkének és a magántulajdonnak. Miközben a hús-vér emberektől megvonják őket' - mondja Richard Grossman a helyzet fonákságáról.
* - Mary Zepernik, a 'Társaságok, törvény, demokrácia' program kutatója szerint 1890 és 1910 között a gazdasági társaságok 288 alkalommal fordultak a bírósághoz a 14. alkotmány-kiegészítésre hivatkozva, míg az afroamerikaiak pusztán 19-szer. "
Joel Bakan: The Corporation (könyvrészlet)
Legyen egy közösség, akinek tagjai egyénileg rengeteg téren önellátóak. Ez azonban nem teljesülhet teljes mértékben, hiszen a környezeti erőforrások, emberi képességek helytől és időtől függően változók. A nagyrészt önellátó közösség tagjai tehát bizonyos területeken egymásra lesznek utalva.
Ez az egymásra utaltság előbb cserekereskedelem formájában jelenik meg: ma te kapálod az én kertemet, holnap én a tiédet. Vagy: mert most munkaképtelen vagyok, megkapálod kertemet, cserébe adok egy rúd kolbászt az egy hónappal ezelőtti disznóvágáson készítettemből. A képességek és erőforrások mentén mesterségek is kialakulnak, a cserekereskedelem ezért mesterségek között is folyhat ugyanígy: a pék kenyeret ad cserébe a suszter cipőjéért. Ha azonban a suszter megrendelője sok-sok pék, a suszter lassan belefullad a kenyérbe, miközben más javakhoz nem jut. Hogy nagyobb stabilitást és átjárhatóságot biztosítsanak tehát a közösség tagjai a javak között, létrehoznak egy központi raktárat, amibe mindenféle javakat halmoznak, s a felhalmozott javak közösen megállapított összértéke szerint kibocsátanak X egységnyi fizetőeszközt, ami a kereskedelemben a közvetlen javak helyett cserél gazdát.
Létrejön tehát a forgalomban lévő javak (kenyér, kolbász, cipő és kerti munka) kereskedelme, fizetőeszköz alapon. A fizetőeszköznek a raktár javai adják a "fedezetet", ami annyit jelent, hogy a közösség minden tagja garanciát kap arra, hogy ha a fizetőeszközét már senki sem fogadja el, azt a fedezeti raktárban javakra mindig beválthatja (s jobb időben a befolyt pénzt a raktár valakinek javakért ismét kiadhatja). Az ehetetlen fizetőeszköz birtoklója tehát garanciát kap, hogy biztosan nem marad éhen. A javak közvetlen cseréje helyett (ami mellékesen ugyanúgy megmaradhat), most egy fedezeti alappal rendelkező fizetőeszköz cseréje is beintegrálódik a kereskedelmi rendszerbe.
Hogy a raktárban milyen javakat tárolnak, tulajdonképpen megegyezés kérdése, ahogy az is, mi a fizetőeszköz. Mivel a raktárnak csak a garanciális alapot kell biztosítania a fizetőeszköz értékére, a kereskedelem nem a raktárral történik, valójában az a jó, minél tovább bentmarad a raktárban a fedezet, annak a korábbi megegyezés szerinti értékén (talán ezért volt jó az aranyrúd, ami az idővel nem amortizálódik?). Ha csökken a fedezeti javak közmegegyezés szerinti értéke (pl. 1. mert kolbász a fedezet, s az a raktárban idővel megromlik; 2. mert az emberek nem érzik már kellő garanciának a raktári javakat, pl. rájönnek, hogy csak kolbásszal még nem menekülnének meg az éhhaláltól), akkor csökken a garanciális alap, s a fizetőeszköz elértéktelenedik (egy vekni kenyeret sem adnak majd szívesen holmi értéktelen fecniért). Ha nő a raktárban tárolt javak közmegegyezés szerinti értéke (pl. a fedezeti raktár kolbászai a kinti piacon keresett hiánycikké válnak), az emberek a fizetőeszközt annál inkább visszaváltják a raktárban, s a cserekereskedelem közvetlenebbé válik, annak minden hátrányával együtt.
Megoldható azonban ez a kereskedelmi rendszer kézzel fogható raktári fedezet nélkül is. A fizetőeszköz alapja ugyanis a GARANCIA, amit a raktár nyújtani tud a fizetőeszközt birtoklók számára. A raktár tehát megoldhatja tárolt javak nélkül is a problémát, pl. egy olyan apparátus működtetésével (amit nevezzünk államnak), aki garantálja, hogy a visszaváltott fizetőeszközért bármikor javakat képes szolgáltatni: pl. a kereskedelmi rendszer többi tagjától behajtva azokat. Ekkor a raktári fedezetet a jól működő apparátus az, ami helyettesíti (vagy ha az apparátus behajtó képességét is elvont értelemben a "raktári javak" közé soroljuk, ez a korábbiakból már következik).
Ha egy ország állama képtelen a GARANCIÁT fenntartani, e garanciavállalást szerződéseken keresztül idegen kézbe is átjátszhatja, ez esetben azonban kiszolgáltatottabbá válik a GARANCIÁT biztosítóktól (leginkább mert a fedezet értékének közmegegyezésében kevesebb szava lesz). Ha ingadozik az aranyfedezet értéke, s az állam garanciavállaló képessége stabilabb, az állam az aranyfedezetet apparátusépítésre változtatja át. Ha ez sem kellően stabil, leépíti apparátusát, és helyette pl. külföldi apparátusokkal köt fedezeti szerződést. A fedezet tehát ugyanúgy vándorolhat mindenfelé, hogy a fizetőeszköz fedezete konkrétan mi (kolbász, arany, apparátus, stabil külföldi hatalommal kötött szerződés), dinamikusan változni tud.
Amire tehát önálló fizetőeszköz létrehozásához szükség van, az az önálló, stabil GARANCIA a fizetőeszközt birtokló egyén kiszolgáltatottságával szemben. Ha egy kisközösség képes e GARANCIÁT biztosítani, képes lesz önálló fizetőeszközt létrehozni. Egy közösség függetlenségének TÉNYE az, ami a garancia, s az erre épített fizetőeszköz e tény JELE lesz csupán. A függetlenség az OK, a független fizetőeszköz az OKOZAT. Nem fordítva: nem az önálló fizetőeszköz teremti meg a közösség függetlenségét.
A rendszerben tehát tökéletes egyensúly van, ha a piaci javak és "raktárbeli" javak összértéke állandó. Az egyes javak értékét azonban egy "közmegegyezés" alakítja ki, ami nem csak emberi szempontok szerint, de a pillanatnyi környezeti hatásokra is változik. A közösségnek (vagy ezzel megbízottjaiknak) ezért arra kell törekednie, s arra törekszik majd, hogy az összértéket minél stabilabban tartsa.
Tegyük fel, hogy a közösség egy tagja aratni akar, de tönkremegy az aratógépe. Ha nem szerez gyorsan újat, rárohad a búza, és éhen marad. Ha viszont szerez, a vele learatott búzából már megél, és a búzaterményből fizetni is tud. Egy aratógépnek közmegegyezés szerint 100 véka búza az értéke. Nincs azonban senki egy uzsoráson kívül, aki aratógépet adna a gazdának. Az uzsorás ezért kivételesen 200 véka búzát kér az aratógépéért - hamis, nagyobb értéken adja tehát aratógépét, mint amennyit az valójában megér. A gazda pedig kifizeti, mert kiszolgáltatottságából fakadóan nem tehet mást (függősége, kiszolgáltatottsága a GARANCIA pillanatnyi hiányát jelezte, ami fizetőeszköze fedezeti értékét csökkentette úgy, hogy most 200 ért belőle ugyanannyit, mint máskor mindössze 100).
Az elszidott "uzsorakamat" tehát nem csak a banki kamat, hanem bármi a javak közül, amit valódi értékénél magasabb értéken adnak tovább. Ha egy társadalom egyénei "profitorientáltak", azaz statisztikusan többmindent adnak értékén felül tovább, az rövid távon gazdagságot hozhat egyéneknek, hosszú távon azonban a közösség fizetőeszközét értékteleníti el (nem ez az infláció?). Nem csupán a bankokat kell tehát szidni, hanem minden olyan törekvést, amiben az egyén a közmegyegyezés szerinti értéken felül ad tovább valamit a javak közül. Azzal nincs baj, ha a közmegegyezés szerint rögzített érték változik (pl. megnő a víz értéke, ha szárazság van), az a káros és etikátlan viselkedés, ha valaki egy adás-vétel során ezen értéken felül ad el valamit javai közül. Erre, "uzsorára" azonban nem kerül sor, ha a közösség az egyén kiszolgáltatottságát megszüntetni képes. Esélye sincs ugyanis az "uzsorásnak" hamisan felértékelve bármit eladni, ha a közösség azonnal a kiszolgáltatott segítségére siet.
Egy részvénytársaság döntési apparátusa, részvényes befektető kör és vállalatigazgató menedzseri szféra viszonylatában sokban hasonlít egy demokratikus szavazással felhatalmazott kormány munkájához az őket szavazataikkal felhatalmazó és megbízó társadalom felett. Két lényeges különbség azonban biztosan van a politikai demokrácia és eközött, amely egy részvénytársaság működtetésében visszásságként jelenik meg.
A részvénytársaságok "demokráciája" olyan szavazati rendszerre épül, ahol az egyéni befektetők szavazatai nem egyenlőek, hanem súlyozottak. A súlyozást rendre a befektetett pénzösszeg, a birtoklott részvények részaránya az, ami meghatározza a részvényesi körön belül. Egyszerű nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a pénzed az, ami a szavazati súlyodként működik a döntési mechanizmusban.
Csakhogy ez a szavazati súly dinamikusan képes változni, mégpedig pozitív visszacsatolással: minél több pénzt vagy képes felhalmozni, minél nagyobb a befektetői részarányod, annál könnyebben növeled tovább az anyagi bázisod, tehát annál jobban nő tovább a súlyod is a döntésekben. Egy kis eltérés befektető és befektető között a szavazati súlyokat tekintve hatalmas súlykülönbséggé tehető, pusztán a szavazati rendszer pozitív visszacsatolásos jellege miatt.
A másik, ami problémát jelent, az a rezisztencia hiánya a szabálytalan, tisztességtelen előnyszerzéssel szemben a szavazati súlyok terén. Elég ugyanis kis előnyre szert tennie egy befektetőnek a többiekkel szemben, amelyet az illető akár szabálytalan, tisztességtelen úton szerez meg, a nagyobb döntési súly jobban hozzájárul ahhoz, hogy a felelősségrevonás nehezebben kivitelezhető legyen. Mi több, nagyobb szavazati súllyal maga a aszabályozás is egyoldalúan úgy átalakítható, hogy a felelősségrevonás de jure se legyen kivitelezhető. Aki a szabályokat hozza, az csalóból könnyen válik nyerő játékossá. Mindezt a tendenciát pedig csak tovább erősíti az előbb nevezett "pozitív visszacsatolás": egy kezdeti tisztességtelen előny rövid idő alatt tetemes súlykülönbséggé tehető, amivel aztán az első lépésben szerzett előny "tisztességtelensége" utólag elrendezhető.