A kauzalitás problémakörének bölcseleti, teológiai és természettudományos vizsgálata az emberiség történelmében

írta: Raffai Péter, másodéves fizikus hallgató

(tatu@bolyai.elte.hu)

A kauzalitás problémakörének bölcseleti, teológiai és természettudományos vizsgálata az emberiség történelmében

Amióta az emberi lényben megfogalmazódott a természet megértésének vágya, értelmét nem csupán a körülötte lezajló eseménysorok puszta befogadásának kívánta szentelni, hanem magától értetődő igénye volt az egyes események közötti összefüggések vizsgálata, az eseménysor „mozgatórugójának” felfedezése is. Tényleges megértésről ugyanis nyilvánvalóan nem beszélhetünk ennek feltételezése nélkül.

Jóllehet az ember mindig is érezte már ösztönösen is a világban lezajló folyamatok közötti kapcsolatok jelenlétét, valószínűsíthetjük, hogy magának a kauzalitásnak, mint önálló, absztrakt értelemben vett természeti jelenségnek a felismerésére csak az emberi értelem kifejlődésének egy magasabb fokán kerülhetett sor. Az értelem fogalmának egyértelmű definíciójának, az írásbeliség és az ember, mint biológiai létezőnek kialakulásáról szerzett ismeretek hiányában pedig sajnos a felismerés, a rácsodálkozás folyamatát nem tudjuk tökéletesen rekonstruálni. Bár a kauzalitás törvényszerűségeinek vizsgálatát a későbbi írásos forrásoknak köszönhetően jól végigkövethetjük az emberiség történelmén, a leginkább filozófiainak mondható probléma máig megoldatlan.

Dolgozatom néhány bölcseleti, teológiai és természettudományos művön, valamint azok kapcsán kialakult vitán keresztül szeretne rövid bepillantást nyújtani a fent említett, igen összetett és szerteágazó kérdéskör történetébe, bemutatva annak folyamatos változását és hatását a mindenkori világnézetre. A művek kiválogatásának legfőbb szempontja, hogy azok mindegyike igen nagy hatással volt korának világnézeti alakulására, elsősorban a kereszténység és a természettudomány területén.

Mielőtt magának a kauzalitás kérdéskörének tárgyalására rátérnék, néhány, a dolgozat megértéséhez alapvető fontosságú fogalom tisztázását szeretném elvégezni. A fogalmak értelmezése természetesen szubjektív és vitatható, ezért helyességüktől eltekintve csupán a történelem folyamán megjelenő értelmezések közös pontjait emelném ki.

Általában kauzalitás alatt az élő és élettelen természetben, tehát az egész látható, érzékelhető világban lezajló események közötti bármilyen fizikai összefüggést, kapcsolatot, kölcsönhatást értünk, idő- és térbeliségétől, az események lezajlásának módjától függetlenül.

Okságról, egy esemény okszerűségéről beszélünk, ha az aktuálisan vizsgált jelenség bekövetkezését (ebbe a hely, idő, mód stb. vizsgálata is beletartozhat) egy, a jelenséget időben megelőző esemény hozza létre (ti. okozza). Az időben korábbi eseményt nevezzük a kauzális kapcsolatban oknak, míg magát a vizsgált eseményt okozatnak.

Az ok-okozati viszonyt figyelembe vevő gondolati modellt, tárgyalásmódot nevezzük oksági elvnek, vagy okszerűségi elvnek.

Egy esemény célszerűségéről beszélünk, ha az aktuálisan vizsgált jelenség időben irányul valamire, tart valami felé, törekszik egy cél elérésére, azaz a jelenség az őt létrehozó eseményt, állapotot valamilyen értelemben időben megelőzi.

Az egyes jelenségek célszerűségét alapul vevő tárgyalásmódot célszerűségi elvnek nevezzük.

(Megjegyzés: érdekes tény, hogy már csupán a nyelvi kifejezőeszközök számát és használatának gyakoriságát tekintve is szembetűnő az okszerűségi elv túlsúlya az ember hétköznapi gondolkodásában, aminek - mint dolgozatom is bemutatja - kizárólag történeti, és nem elvi okai vannak.)

A kauzalitás arisztotelészi vizsgálata

Mind a teológia (itt értsd: katolikus teológia), mint tudományág, mind a természettudomány kialakulásának egyik szellemi megalapozója az ókori görög bölcselő, Arisztotelész volt. Bár több művében foglalkozik a világban fellelhető összefüggések vizsgálatával, erről vallott nézeteit leginkább „Metafizika” (létezéstan) című írásából ismerhetjük meg.

Arisztotelész, korának más gondolkodóihoz hasonlóan nem foglalkozott behatóan azzal a kérdéssel, vajon milyen jelenségeket is mondhatunk kauzálisan összefüggőnek, sokkal inkább koncentrált arra, hogy az ember által ösztönösen felismert kapcsolati viszonyokat osztályozza, és ezen osztályozást későbbi filozófiai tételeinek kiindulópontjaként használja fel. Korának természettudományos ismereteinek köszönhetően ezért nem is tehetünk neki szemrehányást, különösen azért nem, mert pontosan az ő munkássága volt az, ami a későbbi vizsgálatoknak jó alapot adott.

A természetben megfigyelhető jelenségek összefüggéseit kauzalitás szempontjából négy részre osztotta: megkülönbözetett anyagi okot, amiből valami lesz (pl. egy szobornál a kő), létesítő okot, ami működésével reálisan belefolyik okozatának létébe (a szobrász kőfaragó tevékenysége), formai okot, ami azzá teszi belsőleg a dolgot, ami (a szobrász akarata, művészi tehetsége), és cél-okot, ami úgymond a létesítő ok értelmében létezik és létesítő hatásával kívülről meghatározza az „okozat” jellegét (a szobrász törekvése arra, hogy művével gyönyörködtessen). A létesítő ok kapcsán kimondta: a látható világ minden jelenségének meg kell lennie a maga szükséges és elégséges mennyiségű/minőségű létesítő okának (az állítás újrafelfedezése a modern kozmológia „gyenge antropikus elvében” a XX. században is megtörtént).

A későbbiekben a fent említett okok közül leginkább ezen, másodikként említett létesítő ok került be a köztudatba mint „ok”.

Mivel a célt, mint fogalmat, szintén az „ok” egy fajtájaként mutatta be, jól látható, hogy Arisztotelész az okszerűséget időbeliségétől, az egyes események bekövetkezési sorrendjétől függetlenül definiálta. Megfogalmazásában azonban implicite benne rejlik az eseménykapcsolatok időbeli lefolyástól való függése.

Bár már Arisztotelész is bizonyította bölcseleti úton egy, a klasszikus értelemben vett fizikai valóságon kívül eső isteni lény létezését, kiindulópontja nem a kauzalitást érintette, hanem kizárólag a világban történő változások örökkévalóságát feltételezte (a változás megszűnése szintén változás, így az nem szűnhet meg). Az egyszemélyi abszolútum tulajdonságainak tárgyalásakor azonban a világban jelenlévő célszerű folyamatok egzisztenciáját, valamint azok jellegének korábbi vizsgálatát is felhasználta. Filozófiája szerint ugyanis az isteni lény, tökéletessége révén minden természeti létező, tehát az egész világ célja, amely felé minden változás irányul. A világ „bírni” akarja az abszolútumot, hozzá hasonló akar lenni s ezért mindenben hozzá igazodik (precíz megfogalmazásban: minden változás tökéletesedésre való törekvést is jelent, amennyiben potenciából actusba, nemlétből létbe, lehetőségből ténylegesen jelenlévő tulajdonságba való átmenet következik be. Actuális tulajdonság magasabb fejlettségi szintet jelent a potenciálisnál, a jelenlét tökéletesebb a hiánynál. Isten a tökéletes actus, potenciális tulajdonsága nincs, ezért irányul minden változás felé.). Arisztotelész „istene” a világ anyagát nem teremtette - a görög filozófus elveti a semmiből teremtés gondolatát -, azt nem semmisítheti meg, ámde változtathatja (ő a tökéletes actus, így bármilyen potenciális tulajdonságot actuálissá tehet). Örök tevékenysége szellemi jellegű, gondolatai tökéletesek, s ennélfogva minden természetben lezajló változás e tökéletes szellemi állapot felé irányul.

Kauzalitás a szent tamási teológiában

Szándékosan hangsúlyoztam az arisztotelészi műben megjelenő abszolútum csupán „isteni” jellegét, lévén, hogy Istenről itt csak korlátozott értelemben beszélhetünk. Mivel Arisztotelész több mai keresztény hitelvhez hasonlóan a semmiből teremtés tanát is elveti, az általa „Istennek” nevezett lény semmiképpen sem mondható azonosnak a bibliai kinyilatkoztatásban megismert Istennel, jóllehet számos, általa spekulatív úton meghatározott tulajdonságát a keresztény hit is vallja. Ez utóbbi folyományaként Arisztotelész tételei az utókor teológusainak műveiben gyakran jelentkezett hivatkozási alapként.

Maga Aquinói Szt. Tamás, a katolikus teológia tanainak önálló logikai rendszerré rendezője is számos tételét maradéktalanul beépíti a teológia gondolatkörébe, különös tekintettel az arisztotelészi abszolútum már korábban említett tulajdonságaira vonatkozó tételekre (Isten a lét tökéletes birtoklója, léte azonos lényegével, ezért öröklétű; Ő a tökéletes jóság, önmagában boldog stb.).

Szent Tamás „A teológia foglalata” című összegző jellegű művében átveszi Arisztotelész kauzalitással kapcsolatos gondolatait is, az ok négyes felosztásával együtt. Egyik legfontosabb bizonyítása magának Istennek létét próbálja igazolni bölcseleti úton (Quaestio II., Art. 3. – „Utrum Deus sit”). A tétel állítását, miszerint Isten létezik, öt úton közelíti meg, melyek közül kettőt: a másodikat és az ötödiket emelném ki a kauzalitással való kapcsolatuk révén.

A bizonyítás ún. második útja okszerűségi elvre épül, az Arisztotelésznél tárgyalt négy ok közül a létesítő ok világban való jelenlétét tételezi fel kiindulópontként. Első megállapítása, hogy létesítő ok és okozata nem lehet azonos dolog, azaz semmi sem lehet önmagának létesítő oka. Ez feltételezné, hogy a jelenség saját létezése, mint okozat előtt is létezett, mint ok, ez pedig nyilvánvalóan logikai ellentmondás (érdekességként megjegyezném: a fizikában jól ismert ún. megmaradási tételek mindegyike visszavezethető erre az egyszerű tételre). Ebből következik, hogy ok-okozat csak ún. oksági láncban létezhet: egy esemény valamely önmagán kívül eső eseménynek lehet oka, míg egy harmadik eseménynek lehet okozata, önmagával viszont soha nem állhat kauzális kapcsolatban (cél-okra ez ugyanúgy igaz). A lánc nem lehet önmagábazáruló, mert akkor egy ilyen „oksági körfolyamat” önmagát képes lenne létrehozni, ami ellentmond az előbb tárgyalt önokság logikai lehetetlenségének tételével.

Az oksági lánc tehát kizárólag nyílt lehet, alkotható azonban véges vagy végtelen sok eseményből. Pusztán filozófiailag természetesen lehetséges végtelen oksági lánc alkotása, az emberi értelem azonban (egyelőre?) erre képtelen, a tétel bizonyításához pedig különben is elég akár egyetlen véges oksági lánc bemutatása is (pl. kő mozog-követ a bot mozgatja-botot az emberi kar-kart az emberi akarat-???, a lánc kiegészíthető, lényeg, hogy véges sok elemből álljon). Bármilyen oksági lánc egy első létesítő okból eredeztethető, amely láncolatok első okát Szt. Tamás egységes egészként kezel és magával Istennel azonosít (megjegyezném: az okfejtés itt kicsit inkább definíciószerűen hat a matematikai tárgyalásmódhoz szokott elmének, bár tény, hogy a Kinyilatkoztatást Tamáshoz hasonlóan hiteles alapként kezelve az első ok Istennel való azonosítása már logikailag is megalapozottnak vehető).

Isten létezésének bizonyítása célszerűségi elvvel is elvégezhető az arisztotelészi-tamási gondolatkörön belül. Ezt az utat követi az igazolás ötödik útja: Szt. Tamás arra a tapasztalati tényre hivatkozik, hogy a természetben megfigyelhető bizonyos "értelem nélküli" lények (ez alatt nem kizárólag állatok, növények értendőek, hanem absztrakt értelemben akár természeti törvények is) célszerű viselkedése szükségszerűen feltételez egy magasabbrendű célra irányító értelmet, hiszen az emberihez hasonló, célszerű viselkedés csak értelem birtokában végezhető (az emberi értelem létét a történelem folyamán nemigen kérdőjelezték meg). A bizonyítás második útját is figyelembe véve a célra irányító léte akkor is igazolható, ha annak értelmet nem tulajdonítunk: a célszerű jelenség-a jelenség célszerűségének létezése-??? kéttagú, nyílt oksági láncban ismét az első ok egzisztenciájához jutunk, így a tétel bizonyítását visszavezettük egy, már korábban igazolt állításra.

Szent Tamás ötödik istenbizonyítását sokan vitatták: célszerűséget feltételez a személytelen fizikai valóságban, és eredetét értelemnek tulajdonítja. Az utóbbi kérdése az értelem pontos definíciójának hiányában még ma is alapot adhat bizonyos vitáknak, az előbbit azonban mára már a természettudomány által is igazolt tapasztalati ténynek fogadhatjuk el (amint ezt a későbbiekben bemutatom).

Kant például azzal vádolta, hogy az állítás kizárólag hasonlóságra támaszkodik, miként az óráknak, gépeknek, technikai eszközöknek megvan a maguk értelmes alkotója, éppen úgy ez a bizonyítás az egész természet célszerűnek tűnő rendjéből olyan alkotóra következtet, aki a dolgokat célra irányítja. Ha jól megvizsgáljuk azonban a szent tamási ötödik utat, látható, hogy Kantnak csupán abban az esetben lehet igaza, ha a természetben nincs célszerűség, az mindössze illúzió, márpedig a célszerűség - mint említettem - később igazolást is nyert tapasztalati tény (bár a korábban – 1662-ben - kidolgozott fénytani törvény, az ún. Fermat-elv már igazolta a célszerűségi tárgyalásmód jogosságát, érvényességi köre azonban a newtoni mechanikával, s annak okságával szemben igen korlátozott volt, és e körön belül is túl sok volt még a tisztázatlan jelenség. Ennek következtében az nem tudott kellő hatást gyakorolni a közfelfogásra. Részleteket lásd később).

Mások azzal érveltek, hogy célszerűségről értelmetlen beszélni, mert ami valaminek célszerű, más számára lehet célszerűtlen. A felvetés azonban nem helytálló, mert a bizonyítás csak a célszerűség létét feltételezi, nem igényli viszont azt, hogy az adott esemény célja univerzális legyen. Elég ha az kizárólag az adott jelenség, lény számára jelent valódi elérendő célt: az embernek például nem feltétlenül azonos a célja mondjuk egy szúnyogéval, de ettől függetlenül mindkettőnek létezhet saját célja.

A kauzalitás kérdése a természettudományok terén

Az okszerűség megjelenése Newton mechanikájában

Az előbb röviden vázolt érvek-ellenérvek figyelembevételével láthatjuk, hogy a tamási ötödik út leginkább a célszerűség létének megkérdőjelezésével támadható, - arisztotelészi tételek tömkelegével együtt. Ezt felismerve, a történelem nem szűkölködött Isten létét elsősorban érzelmi és politikai okokból megcáfolni kívánó, ezen szűk ösvényen elinduló gondolkodókban.

A XVIII. században erre különösen jó alapot adott a – maga Istenhívő - Sir Isaac Newton (1643-1727) által kidolgozott mechanika, amely valóban óriási sikereket ért el számos fizikai jelenség leírásában, magyarázatában, összefüggéseket találva egymástól távolinak gondolt jelenségek között is. A newtoni mechanika ugyanis kizárólag okszerűségi elvvel volt megfogalmazva: a gyorsulás, mint kinematikai jelenség oka az erő, mint szubjektíve érzékelhető, ugyanakkor statikailag is mérhető természeti létező (jóllehet a jelenségkör kizárólag matematikai modelljére támaszkodva az ok-okozati összefüggés megkérdőjelezhető, vagy egyszerűen a tárgyalásmódból ki is hagyható, eredeti megfogalmazása mégis ilyen formában történt, ami nem kis hatással volt humán tudományágak illetve a kor világnézetének fejlődésére is).

Nem csupán a később második newtoni axiómának nevezett törvény alapozta meg az oksági elv túlzott térhódítását, de Newton Principiájában az oksággal kapcsolatos, természettudományokban használandó alapszabályokat is megfogalmazott:

1, Ne tulajdonítsunk több okot egy természeti jelenségnek, mint amennyi igaz is és elégséges is a magyarázatukhoz.

2, Amennyire csak lehetséges, ugyanazon természeti jelenséghez ugyanazt az okot rendeljük hozzá.

Sajnos filozófiailag mérlegelve a vizsgálati elveket azt kell mondanunk: míg az első gondolat igazságtartalomra vonatkozó felét nyugodt szívvel elfogadhatjuk (csak mi az, amit objektíve is igaznak mondhatunk?), az elégségesség kérdése, és a másodikként megfogalmazott szabály megfelelő logikai érvelés hiányában gyenge lábakon áll.

A Newton nyomán fellendült fizika, s az általa használt oksági elv sikerein felbuzdulva többekben felmerült a kérdés: vajon nem lehet-e, hogy a természetben valójában csak okszerűség létezik, a célszerűség pedig egyszerűen emberi spekuláció terméke? Sokan, s különösen a francia forradalom ideológiai megalapozói már odáig jutottak, hogy a kérdésre határozottan igenlő választ adjanak, s a szellemi szélsőségesedés lassan odáig vezetett, hogy a tudomány forradalma Arisztotelész, jópár ókori filozófus, és későbbi teológiai elme tételeit mindenestül badarságnak, és a valóságtól távol eső okoskodásnak kiáltotta ki.

Az oksági elv tehát igencsak háttérbe szorította a célszerűség gondolatát, beépülve az évek során oly nagy teret hódító determinisztikus világképbe is, amelynek hívei egyöntetűen a newtoni mechanikában látták Isten létezésének cáfolatát. A determinizmus szerint ugyanis egy folyamat, kezdőfeltételeinek ismeretében teljes egészében matematikailag leírható, s így minden esemény előre megjósolható. Ha pedig az egyes események, s azok együttese: az egész világegyetem sorsa előrejelezhető, úgy minden előre meghatározott, alkotónak, rendezőnek, s általában Istennek egy ilyen univerzumban nincs se helye, se szerepe (ebben azért a kereszténységtől távol eső deista világnézet talált némi kibúvót). Mivel a determinisztikus világkép megdőlésének története egymagában is jópár kötetet ölelhetne fel, itt csupán annyit jegyeznék meg, hogy annak hiányosságait korai szakaszában a kaotikus folyamatok felismerése fedte fel, míg az igazi "kegyelemdöfést" a XX. században kidolgozott kvantummechanika adta meg. A determinisztikus világkép azonban olyan mértékben bekerült a köztudatba és a mindennapi nyelvezetbe, s végleges cáfolata történelmi léptékben nézve olyan rövid idővel napjaink előtt történt, hogy nem csoda, ha még ma is sokan ennek szellemében élnek.

A célszerűség megjelenése a fizika minimál-elveiben

A fizikában a célszerűség elvetése után nem sokkal egy, a newtoni mechanikával ekvivalens modell látott napvilágot. Időben előbb Maupertuis, majd William Rowan Hamilton (1805-1865) fedezett fel olyan mechanikai elvet, amelyek tisztán célszerűséget tételeztek fel a természetben. Az itt nem részletezett, 1744-ben publikált Maupertuis-elv különlegessége, hogy azt névadója kifejezetten metafizikai okoskodásból vezette le, majd a már ismert Fermat-elvvel próbálta összhangba hozni.

Az általános érvénye miatt nagyobb jelentőségű ún. „legkisebb hatás elvét” kidolgozó Hamilton a Newton-egyenletek egyszerű átalakítása révén előbb bevezette a „hatás” fogalmát, majd matematikailag igazolta, hogy a természetben lezajló folyamatok egységes célja ennek a „hatásnak” a folyamat során történő minimalizálása. Az elv kissé sarkított, hétköznapi megfogalmazásban: az adott objektum, mielőtt valamilyen pályán végighaladna, szinte „kiszámolja”, hogy melyiken kell mozognia ahhoz, hogy mozgása során a „hatás” minimális legyen. A hatás, mint olyan, az erő fogalmához hasonlóan szintén értelmezhető valamilyen fizikai létezőként, kizárólag egyszerű matematikai fogalomként való kezelése azonban sokkal praktikusabb (mint ahogy ez az erő-gyorsulás viszony esetén is igaz, lásd feljebb).

Meglepő fejlemény volt tehát, hogy a hamiltoni legkisebb hatás elvének felfedezése bebizonyította: egy, a newtonival matematikailag teljesen egyenértékű tárgyalásmód szerint a természetben minden fizikai mozgás célszerűen történik. Ezek után jogos a kérdés: egy értelem nélküli folyamat hogyan játszódhat le efféle célszerűséggel? A megfogalmazás egy, a személytelen természeti törvényekhez szokott ember számára idegen és nem is alaptalanul: hiszen pontosan ugyanez a folyamat okszerűségi elvvel, newtoni tárgyalásmódban, értelmes célra irányítottság nélkül is leírható. A két leírásmód közül választani kölcsönös eredményességük folytán nem lehet, s talán nem is szabad: a hangsúly csupán azon van, hogy a korábban felelőtlenül elvetett célszerűségi elv használatának jogossága immár természettudományos igazolást is nyert.

A mechanikában használt Hamilton-elv után a fizika más területein is megjelentek a minimál-elvek: míg a mechanikától jócskán lemaradva tisztázott elektrodinamikában jó példa erre a már korábban többször említett Fermat-elv (a fény a lehetséges pályák közül mindig azon halad végig, amelyen ugyanahhoz az érkezési ponthoz a lehető legrövidebb idő alatt ér el), kvantummechanikában, ahol nehéz fizikailag értelmezni az „erő” vagy a „tömeg” fogalmát, már szinte kizárólag a célszerűségi elvre épülő hamiltoni tárgyalásmódot használják, amelyben a jelenségek ezek definiálása nélkül is vizsgálhatók.

Kauzalitás darwini evolúciós elméletben

A XIX. században nemcsak a fizika területén jelentek meg efféle viták: a biológia forradalmi elmélete, a darwini evolúció, illetve azon belül a természetes szelekció gondolata is hasonló kérdéseket vetett fel. A szóbanforgó hipotézisnek kétféle, kauzalitás szempontjából különböző oldalról való megközelítése lehet:

1, az élőlényeket a legváltozatosabb károsító hatások érik, és ilyen környezeti behatásokra csak azok az egyedek maradhatnak hosszútávon életben, amelyekben a véletlenek következtében a hatások ellen ellenállóképesség fejlődik ki. A behatások változása következtében az élőlények folyamatos differenciálódása, s e révén az élővilág mai változatossága, sokszínűsége és gazdagsága figyelhető meg. (okszerűségi elv)

2, az élővilág állandó célja az életbenmaradás, az életképesség megőrzése, és a folyamatos fejlődés, amelyből aztán az állandó változás, a tökéletesedés, az újabb és újabb szintek elérése ered. Az is elképzelhető, hogy a differenciálódás környezeti hatásoktól függetlenül, más, mélyebb törvényszerűségek következtében is bekövetkezhet. (célszerűségi elv)

Az előbbi megfogalmazás az élővilágnak valamiféle „passzív” szerepet tulajdonít az állandó változásban, míg az utóbbi nagyon is aktívat. Az életbenmaradásra való törekvés, azaz a célszerűség eredete, míg az első tárgyalásmódnál a „véletlenek” szerepe a változásban egyaránt alapot adhat olyan jellegű kérdésfeltevésnek: vajon ezek mennyire magyarázhatóak személytelen, értelem nélküli természeti törvényekkel, vagy mennyire utalhatóak egy értelemmel bíró, személyes valóság hatáskörébe? Pontosan a kérdés sokoldalúsága okozta azokat a máig tartó vitákat, amelyek a kauzalitáson keresztül próbáltak meg valamiféle világnézeti alapot is adni az elméletnek (lásd Teilhard de Chardin célszerűségre vagy Richard Dawkins okszerűségre épülő műveit), és az evolúciós elmélet mindkét megfogalmazásának szabadosságából eredően maga a katolikus egyház is a kinyilatkoztatással összeegyeztethetőnek ítélte azt.

Kauzalitás a modern fizikában

A kauzalitással kapcsolatos immár természettudományos viták, gondolatok kissé más irányba terelődtek a XX. században, jelentőségüket azonban semmiképp nem becsülhetjük le. Mivel ezek azzal a teológiailag és filozófiailag kevésbé vizsgált kérdéssel foglalkoztak, hogy vajon milyen jelenségkörök mondhatóak egymással kauzális kapcsolatban állóaknak, ezekről túl sok szót nem ejtenék.

Ilyen elméletek közé tartozik a század elején kidolgozott einsteini relativitáselmélet, amely kimondta: mivel információ, és általában bármilyen kölcsönhatás csak véges sebességgel képes haladni (max. a fény vákuumbeli sebességével), ezért csak olyan jelenségek lehetnek egymással kauzális viszonyban, amelyek egymás „fénykúpjában” helyezkednek el, tehát a térnek abban a tartományában, amelyet a fény a két esemény között eltelt idő alatt képes bejárni. Ha például a Nap hirtelen megszűnne világítani, azt mi csak a kihúnyást követő nyolcadik percben vennénk itt a Földön észre (ennyi idő kell ugyanis ahhoz, hogy a fény, illetve annak hiánya a Naptól ide elérjen), ezért az esemény és észlelése között eltelt nyolc percben a Földön történt eseményekért a Nap elsötétülése nem lehet felelős.

Másik felfedezést - amit inkább nevezhetünk egyfajta természetre való rácsodálkozásnak - a káoszelmélet hozta: a „pillangóeffektusnak” nevezett jelenség szerint ugyanis az univerzumban bárhol, bármikor keltett piciny zavar a világegyetem távoli pontján, vagy távoli időpillanatban óriási változásokat is okozhat (egy pillangó szárnycsapása Kínában akár hurrikánt is kelthet Amerika keleti partjainál).

Összefoglalás, értékelés, és a vitákról általában

Az emberiség történelmének során a filozófia, a teológia és a természettudomány sajnálatos módon többször is konfrontálódott, aminek nemcsak világnézeti, de olykor súlyos politikai következményei is lettek. Ha a szembenállás okaira szeretnénk fényt deríteni, azt kell látnunk, hogy a viták nagy részét nem is elvi, hanem társadalmi, politikai, érzelmi okok vezérelték.

Ezektől eltekintve azonban a legnagyobb gondolkodók által is igen gyakran elkövetett hiba volt az egyes logikai rendszerek axiómarendszerének olykor tudatos, de leginkább akaratlan összemosása, ami több esetben az egyes axiómák szükségszerű ellentmondását okozta. Ez magától értetődően jó alapot adott a legkülönfélébb „álvitáknak”.

Talán maga a kauzalitás problémakörének vizsgálata, és azon belül is a mechanikában, valamint a biológiai evolúciós elméletben használt kétféle tárgyalásmód ekvivalenciája igazolja a legjobban az egymástól független axiómarendszerek létezését, s azok összevethetetlenségét. Sajnos a történelem azt látszik igazolni, hogy az ember egymaga abszolút igazságok, mindent megmagyarázni képes elméletek alkotására, kimondására nemigen képes. Ez persze egyelőre lehet látszat, s mint kérdés, úgyszintén a filozófia tárgykörébe tartozik.

A viták legfőbb tanulságaként azonban kimondhatjuk: jogos érvelés csak az lehet, amely egyetlen logikai rendszeren belül, az adott axiómarendszerből kiindulva próbál a gondolatkör esetleges ellentmondásaira fényt deríteni. Ennek figyelmen kívül hagyása okozhat súlyos tudományos, és szellemi válságokat.

S hogy a világ valójában okszerűség, célszerűség, mindkettő, vagy egyik szerint sem működik: a kérdés nyitott. Talán ennek eldöntésére még ha várnunk is kell, nem várunk hiába. De lehet, hogy ez mindörökre az öntörvényű, személytelen világegyetem, vagy az örök és mindenható Teremtő titka marad...