Elmélkedésnapló - 2008. október 25.

Statisztikus társadalomelmélet

- avagy néhány gondolat hatalmi viszonyokról, politikáról, társadalomról, egy sokszereplős, önkölcsönható fizikai rendszer analógiájával -

Egy elmélet, ami az emberi viselkedést hivatott leírni, addig működőképes, amíg azon a szereplőszám-skálán, amelyet modellezni hivatott, közismertté nem válik. Az elmélet ismerete ugyanis azonnal lehetőséget teremt azoknak, akikre vonatkozik, hogy a modell pillanatnyi igazságán változtassanak. Az ember, s annak egy közössége ennyiben önkölcsönható: reflexiói saját magára megteremthetik változásának kiindulópontját.

Bármely számskálán létezik emberi szabad akarat, csak növekvő szereplőszám esetén ez egyre tehetetlenebb. S e tehetetlenség fut versenyt az elmélet kollektív felejtésével. Ez tehát az ilyen elméletek sorsa: vagy kikopnak a közösségi tudatból, vagy egy átrendeződés révén érvényüket vesztik. Ha ezt nézzük, az emberi viselkedést leíró elméleteket gyártani ígyis-úgyis kérészéletű fáradság, de 50%-ban legalább hálás vállalkozás.

Általános modell

Egy soktagú emberi közösség, mint amilyen egy nagyvállalat, vagy egy teljes társadalom, összetett munkafolyamatok végzését teszi szükségessé. Bizonyos szereplői létszám és bonyolultsági szint felett e munkafolyamatok praktikusan kivitelezhetetlenné válnak a munkafolyamatot tervező és szervező, valamint a munkafolyamatot kivitelező csoportok körvonalazódása nélkül. A kétféle feladatkör, eltérő kihívásainak megfelelően más és más képességeket igényel, ami önálló egyének feladatra való specializálódását vonja maga után: a szervező lassan már nem vesz részt a kivitelezésben, és fordítva. Az elkülönült csoportok kölcsönös függési, és ideális esetben hatékony együttműködési rendszerben állnak egymással.

A munkafolyamat végzésének kollektív érdekén túl a csoportok elkülönülésével természetes, hogy megjelenik a csoportérdek, ahogy ezen túl, a csoport tagjai egyénenként is képviselnek majd valamilyen egyéni érdeket. Az érdekek különböző szintjeiről csak úgy beszélhetünk, ha ezen érdekeknek ütközési pontja jelenik meg: csak úgy van értelme például "szervezői csoportérdekről" beszélni, amennyiben az különbözik a "kivitelezői csoportérdektől", vagy legalábbis egységesen kerül szembe a kivitelezői csoport részegységeinek saját érdekeivel.

Az együttműködésen túl tehát a két csoport önálló, egymással ütköző érdekeit is képviseli egy küzdelmi viszonyban. Mindkét csoport, ahogy a csoportok alegységei is a maguk szintjén, arra törekednek, hogy egy-egy küzdelmi végkifejletként saját érdekük érvényesüljön a másikéval szemben. Ez a természetes érdekképviselet történhet tudatos vagy öntudatlan formában, az egyéni szinten éppúgy, mint a csoportok szintjén. Mint közös, elemi érdekként, a kölcsönös együttműködést ugyanakkor nem veszélyeztetheti. Az együttműködésnek viszont feltétele, hogy az érdekek küzdelmében egyik csoport se tehessen szert tartós és abszolút fölényre, túlhatalomra a másikkal szemben, azaz, hogy az érdekérvényesítés egyensúlya fennmaradjon.

Ez az egyensúly azonban - szerencsére - széles eltolódási tartományban stabilitást mutat. A szervező-kivitelező viszony megbomlásában létezik természetes negatív visszacsatolás, ami mindkét oldal túlhatalmát meggátolja: ez épp a függési viszony, valamint az érdekekért folytatott küzdelem, ami ideális esetben annál erősebb formát ölt, az egyensúly minél inkább megbomlott. Magától értetődő azonban, hogy egyik csoport sem rendelkezik végtelen túlélési toleranciával az érdeksérelmekre nézve. Valamely fél oly mértékben is válhat kiszolgáltatottá, ami szinte lehetetlenné teszi az egyensúly visszaállítását: ilyenkor a küzdelmi viszony még gyorsabban kezd távolodni az egyensúlytól, míg a rendszer összeomlik, a két csoport, és maguk a munkafolyamatok is átrendeződnek. A folyamat bármely része történhet békés vagy erőszakos úton, de addig tart, míg az új - stabil - egyensúly ismét be nem áll.

Az instabilitás, mely a rendszer összeomlásával fenyeget, két tényező miatt következik be. Az egyik, hogy a kiszolgáltatottá vált fél épp kritikus szint feletti kiszolgáltatottságánál fogva képtelen lesz megszervezni ellenállását a másik küzdő fél túlhatalmával szemben. Már nemcsak saját visszaépülését célzó érdekeiért nem lesz képes küzdelemre, de végső elgyengülésének következményeként a domináns fél további érdekérvényesítésének is egyre inkább zöld utat enged. Önmagában az ellenállás drasztikus csökkenése azonban kevés, hogy a helyzet instabillá váljon: ahhoz az is szükséges, hogy a domináns csoport a hatalmi viszony eltolását tovább folytassa, sőt, a gyengülő ellenállás következtében azt gyorsuló ütemben tegye.

Gondolkodó, önálló akarattal bíró szereplők révén, akik számára az egyensúly fenntartása csoportok feletti közös érdek, bekövetkezhetne, hogy a domináns csoport saját túlerejéből engedni kezd a kiszolgáltatott fél javára, míg a küzdelmi viszony a még stabilis tartományba vissza nem tér. Ez tehát azt jelentené, hogy a domináns csoport a teljes közösség érdekét helyezné csoportérdeke fölé, ami saját fennmaradásának biztosításával számára ugyanúgy nyereséggel jár. Mi az oka tehát, hogy a domináns csoport, bár tudatában van annak, hogy túlzott érdekérvényesítésével veszélybe sodorja a másik fél fennmaradását, s így függésén keresztül saját létét is, érdekharcából akár saját megszűnése árán sem enged? Ennek magyarázatát egy játékelméleti csapdahelyzetben kell keresnünk, amely a játéktér sokszereplős voltának következményeként áll elő.

A stabilitás visszaállásához tehát az szükséges, hogy a csoportérdek felett a közösségi érdek kezdjen érvényesülni. A csoportok közti érdekküzdelem árnyékában azonban egyéni szereplők érdekküzdelme is zajlik, éppen olyan stabil-instabil-átrendeződés lehetőségrendszerben, mint ami a csoportok érdekküzdelmét is jellemzi. Ahhoz, hogy a csoport együttesen lemondjon megszerzett előnyeiről, az szükséges, hogy a döntés egyénekre lebontva is megtörténjen. Hiába azonban annak egyéni felismerése, hogy az összeomlás és átrendeződés elkerüléséhez visszalépés szükséges, aki a csoportérdekről lemond, az egyéni érdekek küzdelmében bontja meg az egyensúlyt saját sérelmére, és ezért a folyamatot megkezdeni minden szereplő ellenérdekelt. A visszalépési folyamatot azonban nemcsak megkezdeni nehéz: amint a csoport egyes tagjai, vagy többsége a visszalépés mellett dönt, a csoporton belüli, egyéni érdekküzdelemben túlhatalmi helyzetbe kerül az, aki a döntéssel szembemegy. Ahelyett tehát, hogy a kollektív csoportdöntés megszületne, az "összeomlás", átszerveződés az egyéni érdekküzdelem szintjén zajlik le, és a csoportérdekekért folytatott küzdelemről lemondott egyén helyét olyan veszi át, aki ennek ellenkezőjét teszi. Épp ennek gyakori felismerése iktatja ki azt az egyéni erkölcsi gátat (majd egy összeomlást követően a bűntudatot), ami az érdekküzdelmet felsőbb (kollektív), és nem alsóbb (egyéni) szerveződési szintig tolná át, és így a közös szakadékba rohanást megakadályozná.

Tegyünk itt egy rövid ismeretelméleti kitérőt. Ha egy pillanatra megfeledkezünk a csoportot alkotó egyénekről, az érdekküzdelmi instabilitásig jutott domináns csoport egészét, mintegy, önálló biológiai entitásként is tekinthetnénk. Érdekes tulajdonsága azonban e csoport-lénynek, hogy viselkedése nem tükrözi alkotórészeinek szándékát, ellenkezőleg, azokkal szemben saját, domináns akaratot követ. Meglepő tulajdonságát fedezhetjük tehát fel egy sokszereplős rendszernek: a rendszer egésze lehet több, mint részeinek összege, sőt, rész és egész között ellentmondás is feszülhet. Egy sokszereplős rendszer modellezésében tehát az analitikus tárgyalásmód bizonyosan kevés, azt szükségszerűen egy holisztikusnak is ki kell egészítenie.

Térjünk vissza az eredeti gondolathoz. Hogy a hatalmi visszalépés nem történik meg, még egy okkal magyarázható. A túlhatalom a domináns csoport tagjai számára az átszerveződésig olyan előnyök megszerzését biztosítja (gazdasági és infrastrukturális erőforrások, kapcsolatrendszer), ami egyéni szinten az átrendeződésre nézve nagyobb rezisztenciát ad. Az érdekküzdelem élvonalát képviselők ezért egy átrendeződést követően is előnyös helyzetbe kerülhetnek, lemorzsolódást épp azok szenvednek el, akik nem tartoztak az élvonalba, vagy önként mondtak le arról. Az összeomlás elkerülésében tehát az instabil állapotot előidéző részcsoport valójában kevésbé érdekelt.

Egy utolsó megjegyzést tegyünk még ehhez a gondolathoz. Úgy tűnhet ugyanis, hogy egy átszerveződéssel szemben azok lesznek leginkább ellenállók, akik az érdekküzdelem domináns oldalának első vonalában a legnagyobb egyéni előnyökre tettek szert. Ez azonban ritkán van így: az átszerveződés lényegi eleme ugyanis, hogy ezen elsővonalbeli egyének félreállítása, jobb esetben felelősségre vonása megtörténik, az átszerveződés tehát ténylegesen bekövetkezik. Azonban épp a megszerzett előnyök és a korlátozottabb felelősség együttese az, ami egy kisebb átszerveződés nyomán a domináns csoport "második vonalát" helyezheti pozícióba, azon egyéneket, akik a domináns csoporton belüli érdekküzdelemben az "első vonalbeliekkel" szemben alulmaradtak, csoporton belüli, egyéni dominanciájuk azonban így is jelentős. A domináns csoport érdekküzdelmét az instabilitás elérésekor tehát gyakran már nem is a csoport "első vonala" próbálja tovább szélesíteni, hanem a nevezett "második vonal". Ez viszont ugyanúgy elősegíti, hogy a felelős egyének egy összeomlást követően kevésbé éreznek bűntudatot: a "második vonal", mert a helyzet előidézésében kevésbé érzi magát terheltnek, az "első vonal" pedig, mert végső soron már hajlandó lett volna a változtatásra.

Az általános modell alkalmazása társadalmi rendszerekre

Úgy gondolom, a fenti okfejtések általános logikai törvényszerűségekre építenek, és így egy társadalom egészére is igazak, politikai berendezkedéstől függetlenül. Alapvetően ugyanis bármilyen államformára, politikai rendszerre épül is egy társadalom (törzsi, feudalisztikus, demokratikus, stb.), leegyszerűsítve a szervező-kivitelező csoportfelosztás, mint kiinduló modell, alkalmazható. Tekintsük szervezői csoportnak a politikai rendszer hatalmi apparátusának tagjait, kivitelezői csoportnak pedig a társadalom azon részét, akikre a szervezői szerepkör, azaz a hatalmi viszony irányul, akik felé realizálódik, akik alárendelt/elfogadó/felhatalmazói oldalán állnak a viszonynak. Nevezzük az előbbi csoportot hatalmi, utóbbit civil szférának.

A politikai rendszerre lefordított szervező-kivitelező csoportfelosztás fenti definíciója messze nem pontos. Valójában nem is lehet, hiszen egy definíció statikus állapotot kell, hogy rögzítsen, fogalmakba öntsön. Egy össztársadalmi képben azonban - bár a szervező és kivitelező csoportok szétválása ugyanúgy megtörténik - a csoportok között dinamikus az átjárás egyéni szinten, és a csoportok közt átfedés is lehetséges. A folytonos átmenet azonban éppen addig jellemző a két csoportra, míg közöttük a már leírt érdekérvényesítési egyensúly fennáll. Minél inkább eltolódik bármelyik fél irányába a dominanciaskála, a szétválás annál élesebbé válik, és az általunk megalkotott "statikus" definíció annál nagyobb pontossággal alkalmazható. A közelítések, pontatlanságok ellenére ezért maradjunk a már megalkotott "hatalmi" és "civil" szféra fogalmainál, bár mindig tartsuk szem előtt azok pillanatnyi alkalmazhatósági körét.

Az első fontos következtetésünk a már megalkotott modellből, hogy egy társadalmi stabilitáshoz és hatékony működéshez nem a politikai rendszer tényleges milyensége a legfőbb meghatározó tényező. Nem az számít elsősorban, egy társadalom törzsi, feudalisztikus, vagy demokratikus (parlamenti) keretek között szervezett. Mindez valójában inkább technikai, mintsem lényegi természetű. A stabil működéshez legfontosabb szempont ugyanis, hogy a társadalom hatalmi és civil szférája közt a dominanciaegyensúly fennálljon. Teljesen mindegy, hogy egy ország élén örökös egyeduralkodó áll-e, ha az a civil szféra érdekköveteléseinek teret biztosít, a szervezői és kivitelezői döntések kompromisszumok eredményei. Ugyanúgy, semmit sem segít egy társadalom hatékony működésében, ha vezetőit két-három-négyévente válthatja, ha azok túlhatalma valamilyen oknál fogva folyamatosan fennáll a civil társadalom rovására, és szó sincs döntési kompromisszumokról.

A hatalmi szféra túlzott dominanciája ugyanis rendszerfüggetlenül diktatúrát jelent: az államhatalom, akaratát, érdekeit valódi küzdelem nélkül képes a civil szféra felé "diktálni", azokat keresztülvinni a kivitelezői csoport ellenérdekeivel szemben. Túlzott civil dominancia a hatalmi apparátus felett ugyanakkor maga az anarchia: az uralom, a szervezettség nélküliség, amikor a szervezői csoport képtelen érdekeit képviselni, és ezáltal feladatát is ellátni. Mindkettőre láthatunk a történelemből és napjainkból is példát, bár utóbbit a magyar viszonyok mellett kevésbé ismerjük. Képzeljük el ezért a helyzetet, amikor egy szakszervezet - például jól szervezett és nagy károkat okozó sztrájktevékenységével - tartósan túlzott fölénybe kerül a munkaadói oldallal szemben, követeléseit tekintve. Ilyenkor az érdekegyensúlyi kompromisszum, mint végkifejlet szinte eleve kizárt (lásd az általános modellt és játékelméleti csapdahelyzetét): a szakszervezet a munkavállalók részére irreálisan kedvező munkafeltételeket és bérezést harcol(hat) ki, ami hosszútávon szervezői oldalról fenntarthatatlan állapot. Éppolyan összeomlást idéz tehát elő a civil túlhatalom, mint a diktatórikus államhatalmi dominancia.

Eddigi tárgyalásunkban az érdekküzdelmi teret egy olyan (kétcsoportos) rendszer járja be, amelyre vonatkozóan tendenciózus törvényszerűségeket állapíthatunk meg. Tehetjük ezt a rendszer sokszereplős volta miatt, amelyben az egyéni törekvések, a szabad akarat megnyilvánulásai statisztikai átlagot képeznek, s ezért a rendszer egészére statisztikai (tendenciózus) jellegű szabályszerűségeket vonatkoztathatunk. Mindez annál inkább igaz, a rendszer minél több szereplős. S még így is, az érdekküzdelmi rendszer időbeli fejlődéséről vajmi keveset mondhatunk, csupán annyit, hogy a kétcsoportos rendszer egy pillanatnyi állapotának egyre tartósabb rögzülése a tendenciák erősödését okozza (pl. minél tartósabb egy fél túlhatalma, az egyensúly felé visszatérés tendenciája - ti. az ellennyomás - annál erőteljesebb a másik fél részéről; vagy minél hosszabb ideg áll fenn egy instabil helyzet közeli állapot, a visszatérés helyett az átrendeződés annál biztosabban szavatolható).

Vezessünk be most egy új fogalmat, a társadalmi potenciál fogalmát, ami megvilágítja modellünk lényegi elemeit társadalmi rendszerekre vonatkoztatva! Beszéltünk már csoportok érdekküzdelméről, amelyben - meglátásunk szerint - létezik egyensúlyi állapot. Az egyensúly, az érdekküzdelem jellemzésére bevezettük a stabilitás és instabilitás fogalmait. Míg az előbbi olyan egyensúlyi állapotot jellemzett, amelyből való kitérésre az érdekküzdelmi rendszer negatív visszacsatolással válaszol, az utóbbi olyat, amelynél a további távolodás már pozitív visszacsatolást gerjeszt. Mindezen fogalmak (egyensúly, stabilitások, visszacsatolások) ismerősen csenghetnek egy, a fizika potenciálfogalmát jól ismerő olvasó számára. Idézzük fel ezért röviden a fizika potenciáltér fogalmát!
E fogalmat a fizika olyan esetekben alkalmazza, amikor egy absztrakt térben mozgó részecskére (ami egy teljes rendszert is reprezentálhat) vonatkozó törvényszerűségeket nem befolyásolja, hogy a részecske a térben milyen úton került pillanatnyi állapotába, csupán a térben épp elfoglalt helye az, ami ebben meghatározó tényező. Ha jól meggondoljuk, a szervező-kivitelező csoportok érdekküzdelmi terének modellje politikai rendszerek esetén analóg következtetésre jutott. Mint láttuk ugyanis, a társadalom egészét, mint a két csoport együttes rendszerét jellemző érdekküzdelmi és produktivitási tendenciák csak attól függenek, hogy a két csoport együttese a túlhatalmi skálán épp hol helyezkedik el, (elsődlegesen) függetlenek viszont attól, hogy az adott túlhatalmi állapotba a két csoport milyen úton, azaz milyen politikai, társadalmi rendszeren, az események milyen konkrét láncolatán keresztül jutott. A már részletesen leírt érdekküzdelmi teret ezért össztársadalmi alkalmazásban tekinthetjük egyfajta absztrakt, egydimenziós potenciáltérnek, amelyben az állapotjelző paraméter a túlhatalmi viszonyhoz asszociált. A paraméter pontos meghatározására azonban itt nem vállalkozhatunk. E vállalkozás azért is lenne felesleges, mert egy túlhatalmi viszony konkrét realizálódása, annak formái már viszont politikai rendszerhez, annak formai, technikai adottságaihoz kötöttek, egy pontos vizsgálathoz ezért mindig az általános fogalom előzetes, vizsgálati szituációhoz adaptálása szükséges. Az általános fogalom pillanatnyi, pontosabb körvonalazása tehát nem jelenti feltétlenül azt, hogy a túlhatalom, mint paramétermennyiség kvantitatív mérésének lehetőségéről le kellene mondanunk. Valójában a paramétermennyiség definiálása az alapfogalom alapján, és a potenciálgörbe alakjának feltérképezése egy ügyesen választott vizsgálati módszer alapján épp (nagyon fontos) szociológiai, szaktudományi feladat.

A túlhatalom, mint általános paramétermennyiség, és a társadalom hatalmi és civil szféráját egy adott túlhatalmi struktúrában jellemző tendenciák összességét nevezzük ezentúl egy társadalom potenciálterének, vagy társadalmi potenciáltérnek. A szemléletesség kedvéért, bizonyos eddigi modellelemek és fogalmak érthetőbbé tétele érdekében egy konkrét társadalmi potenciál görbéjét - fizikai potenciálgörbék ábrázolásához hasonlóan - az 1. ábrán adjuk meg.

1. ábra: Szervezői és kivitelezői érdekküzdelem szimbolikus megjelenítése a társadalmi potenciáltérben (kivitelezői túlhatalom esetén). A potenciálgörbe alakja hozzávetőleges. A potenciáltér sötétzöld tartománya szemlélteti az érdekküzdelem stabil tartományát, világoszölddel kiemelve a küzdelem (ideális) stabil egyensúlyi helyzetét. A potenciáltér sötétvörös részei a küzdelem instabil, a rendszer átrendeződését eredményező tartományait jelölik, pirossal kiemelve a küzdelem két instabil egyensúlyi helyzetét.

A társadalmi érdekküzdelem tendenciáinak elsődleges jelenségeit a társadalmi potenciál modellje tehát jól közelíti. De, mint másodlagos tényező, mégis, miben számít a konkrét politikai berendezkedés? Egy érdekküzdelmi viszonyban egy csoport hatékonyan úgy képes fellépni, ha ezt egységesen teszi, összeszervezett módon: bizonyos egyéni érdekek valódi csoportérdekké állnak össze. Ez mind a hatalmi, mind a civil szférára igaz. Mivel azonban a hatalmi apparátus a szervezői feladatköréből fakadóan kevesebb egyénből tevődik össze, mint a kivitelezői oldal, a csoportérdek, s így a közös érdekképviselet szervezői oldalon hamarabb összeáll. Különösen igaz ez akkor, a hatalmi szféra minél kevesebb szereplős (tehát tipikusan egyeduralmi rendszerekben). Egy egyeduralkodói rendszer ezért hamarabb és könnyebben válik diktatórikussá, mint egy sokszereplős parlamenti demokrácia.

Hogy a hatalmi szféra a történelem előrehaladtával így egyre több szereplőssé válik, egyszerű okkal is magyarázható. A civil szféra sokszereplős voltából fakadó érdekküzdelmi hátrányát kompenzálni kell a hatalmi szférában, az egyensúly fenntartására. Ennek egyik legkézenfekvőbb eszköze, ha a hatalmi szférában egyre többen foglalnak helyet. A szervezői feladatkör ellátása azonban hatékony kommunikációt igényel a szervezői csoport tagjai közt. Ennek technikai feltételei (postaszolgálat, telekommunikáció, internet) idővel egyre előrehaladottabbakká válnak: időegység alatt egyre több és több ember elérhető, egy valószínűsíthető természetes határig. A hatékony szervezői munka tehát ma több szereplővel is biztosítható, mint korábban, és a hatalmi szféra létszáma valóban megnövelhető (ugyanígy a technika fejlődésével pedig a kivitelezői oldalon több egyén nélkülözhető).

A kommunikáció fejlődéséből azonban következhetne, hogy a hatalmi szféra épp ilyen ütemben az érdekképviseletét is össze képes szervezni. Végeredményben tehát ugyanott vagyunk, mint kevés hatalmi szereplővel: az előny megmarad. A szervezői feladatkör azonban sokkal jobban definiált, és magától értetődően egységes a hatalmi szférában, mint az egyéni érdekek, amelyek összehangolása eredményezi az egységes fellépést az érdekküzdelemben. Valójában a szervezői csoport épp egy meglévő feladatkör ellátására jön létre, és szélesedik a hatalmi egyensúly érdekében a feladatkör hatékony ellátásának határáig. Az egységes csoportérdek megjelenése csak ezután következhet: a feladathoz adaptálódás időben mindig megelőzi az egységes csoportérdek megjelenését. Az érdekközösség kialakulása így nagyobb kommunikációs gáttal bír, mint a szervezői feladatvégzés, és a hatalmi szféra létszámának növekedésével ezért nagyságrendekkel lassabban is valósul meg a hatékony feladatvégzésnél. A szervezői csoport létszámát növelni tehát (amíg ennek technikai feltételei: a kommunikációs hálózat, és a kivitelezői oldalon nélkülözhető emberi erőforrás, biztosíthatók) megéri a hosszabb távú érdekküzdelmi stabilitás szempontjából. Pontosan ez az előny az, ami a történelem során realizálódik, például az egyeduralmi rendszerekből parlamenti demokráciákba való átmenetben.

A hatalmi szféra létszámának kiszélesítése tehát természetes akadályozó tényező a szféra túldominanciájának gyors kialakulásával szemben. Szembe kell azonban nézni a ténnyel, hogy épp szükségszerű kisebb létszáma miatt a hatalmi szférának mindig versenyelőnye van az érdekküzdelemben a civil szférával szemben (ami vagy realizálódik, vagy nem). Ez igaz a még működőképesség határáig feldúsított hatalmi apparátus, vagy a túlhatalom kialakulását fékezni hivatott, párévente tartott választások, tehát potenciális hatalmi újraszerveződési kényszer esetén is. Valójában hogy a hatalmi szféra a civilnél könnyebben tesz szert gazdasági és kapcsolati előnyökre, maga is csupán annak kisebb létszámával magyarázható: egy gazdasági társaság előbb fordul lobbipénzzel a szervezői oldalhoz kedvezőbb szabályozás reményében, mint a már kialakult szabályokhoz alkalmazkodva nyerné meg magasabb bérezéssel, költséges reklámtevékenységgel a civil szféra szereplőinek támogatását.

Folytatása következik