Az "érzelem" nem létező fogalom a maga konvencionális értelmében?
Egy érzelem: testi, fizikai jelenségek összessége, amely az alanyon
mérhető, mindössze fiziológiai, testi, idegi elváltozások halmaza
(=behaviourista definíció).
Persze erre érvelhetek úgy is, hogy a sok testi részjelenség, amennyiben
időben korrelál és ingeri hatásokra - akár mesterségesen, akár
még ismétlődő jelleggel is - kiváltható, úgy azonos okra vezethetem vissza,
egyetlen ok-jelenség következményeként, okozataként interpretálhatom,
vagy ha mást nem, így egyetlen gyűjtőfogalomba sűríthetem. Ezzel a teljes
jelenségkört (vagy annak okát, ha úgy tetszik: kiváltó okát), mint
önálló egységet nevezhetem érzelemnek: haragnak, szerelemnek, félelemnek,
vagy aktuálisan akárminek. Mondhatom, hogy így az érzelmek magasztos,
költői értelmezését - amennyiben az külön, önállóan és ténylegesen
létező diszciplínákra alkot önálló kifejezést -, vagy épp "lelki" jellegét
még mindig sikerült megmentenem.
Mindezen, egy-egy érzelmet kifejező szavak klasszikus értelemben vett
"érzelmi" jelentéseiktől azonban így is megfoszthatóak. Mondhatom, hogy
az alanyon végbemenő testi elváltozássort okra visszavezetve, ezen okot
külső, szintén testi, fizikai létező(k)re - és nem belső, "lelki"
létezőkre, folyamatokra - vezethetem vissza. Amennyiben viszont jogos
és logikus az a feltevés (és miért ne lenne az), hogy érzelemnek KÜLSŐ
ingerekre bekövetkező elváltozássorozatot értek, úgy az egyszerű
- új - definíció, amely a közös okra visszavezetés logikájában rejlett,
alkalmazható ismét csak külső hatás(ok) következményeként. Kénytelen vagyok
tehát magát az érzelmet, mint fogalmat a külső ok(ok)ban meghatározni, s
mint szót, azokra használni.
Egyszerűen fogalmazva. Ezen logika alapján az ember érzelmeit a külső valóságban
éli meg. Élesebben: az ember érzelmei CSAK A KÜLSŐ VALÓSÁGBAN LÉTEZNEK. Egyedül kedvesem
szeret, én csak pirulok. Egyedül a kő az, ami haragszik, én csak szitkozódom,
ha belebotlottam. A világ érez, én pedig csak reagálok: eszköze vagyok a világnak érzelmei
kifejezésére. A külső vilag tudatos, a külső világ érző, a külső világ hordozza
minden emberi jellegemet, magam csak test vagyok, a kényszerek rabja, a külső világ
valódi szabad akaratának és érzelmeinek kizárólag látszólagos hordozója: kvázi
illuziókban élő, vagy mások által illúziókban élőnek hitt kölcsönvevője.
Az érzelem tehát nem az alanyhoz, hanem csak(!) a külvilághoz kötődő entitás.
Az érzelem: a külvilág viselkedése, kényszere az alany felett egy adott testi
viselkedés vagy elváltozássorozat produkálására.
Arról már nem is beszélve, hogy a behaviourista definíciót érdekesen kiforgathatom önmagából, amennyiben azt mondom: az érzelmet nem is én érzem, hanem mindazok, akik a fizikai reakcióimat obszerválják. Vagy mégsem?