Elmélkedésnapló - 2007. február 9.
Gyógyulni csak úgy tudunk, ha előbb beismerjük és elfogadjuk,
hogy betegek vagyunk.
Erőt a gyógyuláshoz csak az adhat, ha rothadó testünk
tudatában is megmaradunk szeretni önmagunk.
" Afrika azon emberek földrésze, akiknek élete senkit sem érdekel. "
- ismeretlen bölcselő
A ruandai népírtás
(1994. április 6-tól július közepéig)
" Ni ryari izuba, Rizagaruka, Hejuru yacu,
Ni nd' uzaricyeza ricyeza. "
Mikor ragyog ránk újra a Nap?
Ki adja nekünk vissza a fényt?
ruandai dal-részlet, kinjaruanda nyelven
(a kinjaruanda Ruanda legelterjedtebben beszélt nyelve)
A közép-afrikai Ruanda területe kisebb, mint Magyarország egyharmada. Lakossága mintegy kilencmillió fő. Etnikai összetételét tekintve a népesség 85%-a a hutu, 15%-a a tutszi, 0.3%-a pedig a tva népcsoporthoz tartozik. A többségi hutu lakosság földművelésből, a tutszi állattenyésztésből tartja fönn magát. A kis számú tva lakosság szolgaként él.
Ruanda őslakosai a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató tvák voltak, mára azonban a lakosság elenyésző kisebbségét teszik ki. A környező vidékekről több hullámban (kb. az I. században) érkező hutuk számban messze felülmúlták a térség őslakosait, s idővel magukba is olvasztották őket. A XV. század környékén szintén népvándorlás eredményeként kerültek Ruanda mai területére a nyelvi, kulturális, és antropológiai szempontból eltérő tutszik. A hosszú együttélés, a vegyesházasságok azonban mind az egységes nyelv és kultúra kialakulását, mind a testi megkülönböztető jegyek felhígulását hozta magával. A hutuk és tutszik fizikai adottságaikat tekintve ma már meglehetős hasonlóságot mutatnak, s e tekintetben nagyban elkülönülnek a külsőleg jól beazonosítható tva lakosságtól.
A hutu és tutszi népcsoport viszonya már a kezdetektől nem volt harmonikus. A hutuk földművelő, kis közösségekre építő életmódja élesen különbözött a tutszik állettenyésztésre, és viszonylag fejlett monarchikus rendszerre épülő életmódjától. A két nép fejlettségében rejlő különbségek nagyon hamar a tutszi - kisebbségi - lakosság dominanciáját hozták magukkal, amely hutu többség döntésekből, és az ország vezető, katonai elitjéből való kiszorulását eredményezte.
A gyarmatosítási hullám 1914 táján Ruandát is elérte belga megszállás formájában.
Az 1920-as években belga etnológusok az akkor divatos tudományos irányzat, a később a nácizmusnak is alapot adó eugenika elméletei alapján több ezer ruandai polgár koponyájának vizsgálatával kívánták megállapítani azok szellemi adottságait, lelki alkatát. Az irányzat odáig fajult, hogy 1931-ben a belgák hivatalosan is kötelezővé tették minden ruandai számára az etnikai igazolvány használatát, amelyben mindenki - vélt vagy valós - hutu, tutszi, vagy tva identitását rögzítették. A belga fennhatóság ezután a tutszikat - európaibb kinézetük miatt - felsőbbrendű állampolgároknak kiáltotta ki, a hutu lakosságot ezzel szükségszerűen még nagyobb alárendeltségbe és kiszolgáltatottságba taszítva.
Az etnikai alapú elkülönítés végül a szélsőséges mozgalmak megerősödését vonta maga után, elsősorban a többségi hutu lakosság berkein belül. A '80-as évekre egyre gyakoribbá váltak az uszító hutu szónoklatok, s e folyamat végül a hutu szélsőségesek által hasonló céllal indított rádióadó (Radio des Milles Collines - RdMC) folyamatos lázításaiban végletesedett.
A forróvizes katlan végül 1994-ben robbant. Április 6-án ismeretlen szélsőségesek lelőtték Ruanda és Burundi elnökét szállító repülőgépet, amely akcióban a két vezető halálát lelte. Az eseményt kihasználva a RdMC felkelésre buzdította az ország elnyomott hutu lakosságát, akik előbb belga katonák gyilkolásába, majd a tutszi polgári lakosság könyörtelen lemészárlásába kezdett.
Belgium az események kapcsán ENSZ békefenntartók segítségével azonnal kimenekítette
mintegy 1500 állampolgárát, Ruanda lakosságát - köztük az üldözött tutszikat - azonban
sorsára hagyta. Belgium a Ruandát korábban fegyverekkel is támogató
Franciaországot szólította fel a beavatkozásra. A mindössze 1 évvel korábbi szomáliai
válság hatásait nyögve az Amerikai Egyesült Államok sem sietett Ruanda segítségére a
konfliktus megoldásában. A nemzetközi közösség és közvélemény jelentősebb politikai
és gazdasági érdekeltség hiányában Ruandát bizony szégyenletesen magára hagyta...
(Legyünk azért valamivel igazságosabbak. Az események rövidsége és gyorsasága miatt
a beavatkozás nem is lett volna egyszerű, s a botladozó információs hálózat következtében is
a módszeres népírtás ténye hivatalosan talán túl későn vált nyilvánvalóvá...)
A mindössze 100 napig tartó ruandai népírtás 500 000 tutszi tudatos és módszeres legyilkolását eredményezte. A reguláris - tutszi - hadsereg ellencsapásának lezárulásáig az áldozatok száma 800 000 és 1 millió körülire nőtt. A pontos szám valójában ma sem ismert.
Az áldozatok döntő része tutszi civilekből és árulónak kikiáltott hutu mérsékeltekből került ki. A hutu felkelők tutszi nők tömeges meggyalázásában, az "eltörlendő utánpótlásként" kezelt tutszi gyermekek legyilkolásában is megpróbálta kiélni hatalmának pillanatnyi mámorát. Lőfegyverek hiányában a hutuk tömeges kivégzéseiket, kínzásaikat, csonkításaikat leggyakrabban macsétával (afrikai bozótvágó késsel) végezték.
Ruanda ma is Afrika legkeresztényibb országa. Az ország 56.5%-a római katolikus, 26%-a protestáns, 11.1%-a adventista (volt). Az 1994-es népírtás következményeként a korábban a népesség 4.6%-át kitevő muszlimok aránya ugrásszerűen nőtt 14%-ra. Ruanda népességének tekintélyes része a természetvallások szokásait is őrzi.
Az Új Ember katolikus hetilap - néhány esetet kiemelve - korábban így írt (idézet szerkesztve - Rpat):
" Froduard földműves, aki akkoriban még gyermek volt, így jellemezte ezt a testvérháborút: 'Le a dombokról, énekelve, futólépésben; sietni kellett, rajtaütni, meggondolás és fontolgatás nélkül, mindent egyszerre ütni, verni, gumibottal, vasrúddal, kapával. Ütöttél, vertél, és még annyi időd sem volt, hogy meglásd a kifröccsenő vért.'
Az egyház véráldozata: 3 püspök, 103 pap (a papság egyharmada), 47 szerzetestestvér, 65 szerzetesnő. Nyanza plébánosát, Mathieu Ngirumpatsét káplánjával együtt akkor ölték meg a hutu rendőrök, amikor elzárták előttük az árvaházhoz vezető utat. A plébánost élve egy szemétgödörbe dobták. Rendkívül erős és magas ember volt. Ezért, hogy a nyíláson átférjen, macsétával levágták mindkét karját. "
"Ha az idő balzsamot tesz sebeinkre,
akkor azok története, akik bátrak és irgalmasok voltak, ismertté válik. Mindenkinek
elmeséljük, megénekeljük, eltáncoljuk, megünnepeljük... Látjátok, az élet újrakezdődik.
Figyeljetek a holtak hangjára, amely elhalkul és a szélben elszendereg. Azt suttogják:
a kínok ideje véget ér. A kétségbeesésből életkedv támad, hogy az új napot köszöntse."
- Véronique Tadjo,
elefántcsontparti születésű írónő
Ajánló:
Hotel Ruanda (mozifilm)
Népírtások, és azok lélektana