Elmélkedésnapló - 2008. április 6.
A képet Kevin Carter, egy dél-afrikai fotóriporter készítette 1993 márciusában, Szudánban tett kiküldetése során. Saját elmondása szerint egy Ayod nevű falu közelében sétált, amikor halk, vékony hangú nyöszörgésre lett figyelmes. A földön egy, az éhezéstől végletesen legyengült szudáni kislány pihent, mielőtt folytatta volna útját az egy kilométerre lévő ENSZ ételsegély-központig. A kislány közelében egy dögkeselyű várakozott.
A felvétel 1993. március 26-án jelent meg először, a New York Times-ban. Mikor Carter beszámolójában felidézte, hogy 20 percet várt a helyszínen a jobb beállításért, azért, hogy a keselyű kiterjessze szárnyait, durva kritikákat kapott:
"Az az ember, aki csak a lencséjét igazítja, s a megfelelő beállításra vár a szenvedés megörökítéséhez, épp olyan ragadozó, mint a dögkeselyű, amelyik a képen szerepel."
A megjelenést követően levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe a kislány további sorsa iránt érdeklődve. A New York Times a nyomásnak engedve rendkívüli közleményt adott ki, amelyben biztosították olvasóikat, hogy Carter a keselyűt elkergette, s a kislány biztonságban elérte a segélyközpontot. Mint elmondták, a folytatásról azonban nincsenek ismereteik.
Alternatív beszámolók is elterjedtek az esetről, a valóság máig sem tisztázott. Carter fotós kollégája, Joao Silva, egy japán újságnak adott interjújában azt állította, Carter és ő magával az ENSZ segélyjárattal érkeztek a helyszínre, s a kép az ételosztás közelében történt mindössze 30 perces ott-tartózkodásuk alatt. A kislány a földön fekve várta az ételért sorban álló szüleit, több gyermektársával együtt. A megdöbbent Silva és Carter egyaránt készített hasonló képeket, Carter képét azonban a kislány és a keselyű együttes jelenléte tette ismertebbé. "Isten Kevinre mosolygott rá." - mondta a fotóriporter Silva.
S hogy miben mosolygott Isten Kevinre? A New York Times hasábjain megjelent fénykép egy évvel később, 1994 májusában Kevin Carter számára Pulitzer-díjat hozott. A legrangosabb újságírói kitüntetést Kevin Carter a New York-i Columbia Egyetemen vehette át.
Kevin Carter pályájának csúcsa valóban 1994 volt. Első képeit azonban még 1983-ban készítette sportesemények beszámolóihoz. Nem sokkal később került fotográfusként a dél-afrikai apartheid elleni küzdelmek frontvonalába. Karrierje során nagyon sokszor készített erőszakos eseményekről felvételeket. Már az 1980-as években híressé tették képei, amelyeken egy modern kerékbetöréses kivégzést rögzített Dél-Afrikában. Később így mesélt az esetről:
" Megrémített, amit csináltak. Megrémített, amit én csináltam. De aztán az emberek beszélni kezdtek a képeimről... és úgy éreztem, talán mégsem tettem rosszat. Tanúja lenni egy ilyen borzalomnak, nem szükségszerűen rossz dolog. "
Barátai elmondása szerint Kevin Carter rendkívül szenvedélyes és érzelmes ember volt. Ez növelte ugyan megszállottságát munkájában, de rendkívül szélsőségessé tette lelki életében: folyamatosan csapongott kitörő öröm és mély depresszió között. Beszámolók szerint a szudáni kislány esetét követően is Carter cigarettával a szájában vonult el magányosan egy fa alá, ahol órákon keresztül sírt. Ahogy Kevin édesapja, Jimmy Carter nyilatkozott az esetről: "Kevin folyamatosan magában hordozta mindazt a borzalmat, amit munkája során látott". A helyzet iróniája azonban - s jelzi Kevin Carter szakmai megszállottságát is -, hogy Carter Szudánba a saját pénzén utazott, hogy mint mondta, "kiszabaduljon Dél-Afrika borzalmaiból".
Legnagyobb hatással Carterre barátja és kollégája, Ken Oosterbroek hirtelen halála volt, aki 1994 áprilisában - egy hónappal azután, hogy Carter átvette a Pulitzer-díját - egy lövöldözésben halt meg a dél-afrikai Tokoza városában. Ken - Kevin Carterrel egyetemben - tagja volt annak a Dél-Afrikában dolgozó, néhány fős fotóriporter közösségnek, akik a dél-afrikai lap, a Living cikke nyomán a "Bang-Bang Club"-ként híresültek el. A "Bang-Bang Club" Carterrel együtt két Pulitzer-díjra tett szert erőszakos, legtöbbször fegyveres összecsapásokat rögzítő képeik alapján.
1994. július 27-én, két hónappal Pulitzer-díjának átvételét követően Kevin Carter öngyilkosságot követett el. Autójával az éj leple alatt gyermekkora kedvenc játszóhelyéhez hajtott, s egy, a jármű kipufogócsövére szerelt csővel az utastér levegőjét szénmonoxiddal telítette. Mindössze 34 évet élt.
Halálát megelőzően Carter több szerettének is búcsúlevelet írt. Ezek egyikében - meglehetős zavarossággal - a következőket írta:
" Depressziós vagyok... nincs pénzem telefonra... nincs lakásbérletre... nincs gyerektartásra... nincs a hiteleimre... pénz!!! ... Kísértenek a rettenetes emlékeim mészárlásokról & holttestekről & haragról & fájdalomról... sebesült gyerekek éhezéséről, vérgőzös őrültekről, akik gyakran rendőrök, gyilkos hóhérokról... Elmegyek, hogy találkozzam Kennel, ha vagyok olyan szerencsés. "
Kevin Carter tiszteletére a Manic Street Preachers nevű wales-i együttes egy nagysikerű zeneszámot is írt róla, 1996-ban. Carter életéről, és a "Bang-Bang Club"-ról továbbá az HBO tévécsatorna is dokumentumfilmet készített.
További források:
The Ultimate in Unfair
