Az arab világ történelmének kezdete hivatalosan valamikor az i.sz. V-VI. századokra tehető. Az Arab-félszigetet ekkor analfabéta, nomád beduin törzsek uralkodása jellemezte. A törzsek között mindennaposak voltak a vérengzések, viszálykodások. A gyakori nézeteltérések, a széthúzás kaotikus állapotot eredményeztek, ami az arabok eltűnésével fenyegetett a környező erős államok gyűrűjében. Az egység megteremtése még kb. 100-200 évet váratott magára, amelyet végülis egy új vallási irányzat megjelenése tett lehetővé.
Az arabok történelmében Mohammed próféta színre lépése jelentett igazi fordulatot. Mohammed 570 körül született a mai Szaúd-Arábia területén található Mekka városában. Utazásai során ismerkedett meg a keresztény ill. zsidó vallás tanításaival, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá. A muzulmán hit szerint az "igaz Isten keresése közben" kapott kinyilatkoztatást rövidebb-hosszabb imádságok, versszerűen megfogalmazott vallási szövegek formájában, Gábriel arkangyalon keresztül. Mivel Mohammed maga is írástudatlan volt, ezen kinyilatkoztatott vallási szövegek csupán szájhagyomány útján tudtak elterjedni egyre szélesebb körben, míg végül jóval Mohammed halála után nyerték el végleges, írásba foglalt formájukat "Korán" néven. E könyvet tartják a muzulmán vallás szent könyvének, amely tartalmazza a vallás legfőbb tanításait, erkölcsi törvényeit, parancsait. Az iszlám hamarosan összekötő kapocs lett az arabok számára, és sikeresen visszaszorította az egyes törzsek közötti ellenségeskedéseket.
Az iszlám másik nagy előnyét jelentette a más vallásokkal, kultúrákkal szemben tanúsított türelme, ami lehetővé tette, hogy az arabok kultúramegőrző és jelentős, tudományos fejlődést segítő szerepet töltsenek be a világ, elsősorban Európa történelmében. A türelem legfőképpen akkor vált szükségessé, amikor Mohammed utódjai, a kalifák egymás után hajtották uralmuk alá Szíriát, Egyiptomot, Mezopotámiát. 641-ben birtokba vették a régi kor legjelentősebb tudományos központját, Alexandriát is. Bár Omar kalifáról úgy tartják, hogy a város könyvtárának köteteit fürdőinek fűtésére használta, valószínűleg már nemigen jutott neki tüzelő, lévén, hogy korábban Julius Caesar és Cirill szerzetesei is jócskán lepusztították az intézmény könyvállományát. A könyvtár pusztulását tartják a görög tudományos fejlődés megszakadásának, ami később egyben az arab tudomány vezető szerepűvé válását is jelentette.
A VII.-VIII. századokban a hódítások sikereinek köszönhetően az Arab Birodalom elérte legnagyobb kiterjedését az Ibériai-félsziget déli részétől Egyiptomon, Perzsián át Indiáig. Ezen időszakban kezdett el jelentkezni az arabok kielégíthetetlen tudásszomja, aminek számos tudományág látta hasznát. Az arabok sikeresen magukévá tették a meghódított népek eredményeit, így válhattak az ókori ismeretek hű őrzőivé és továbbfejlesztőivé. Míg a görög kultúra jórészt csak a Földközi-tenger környékére korlátozódott, az arab művelődés a mai Spanyolországtól egészen Kínáig terjedt. Birodalomszerte létesültek a kulturális központok: Bagdad, Mekka, Szamarkand, Kairó, Córdoba, Toledo, Sevilla, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ezen városokban könyvtárak, egyetemek, csillagvizsgálók kezdték meg működésüket. A felsorolt városok egykori dicsőségét még ma is őrzik az építészeti emlékek.
A kulturális központokban pezsgő tudományos élet vette kezdetét, és megindult a „fordítási láz” is. 733-ban Al-Fázári fordította arab nyelvre a Szindhind néven elterjedt, Indiából származó két csillagászati művet, a Szúrja Sziddhánta-t és a Brahmasphuta Sziddhánta-t. Ugyanebben az időben látott napvilágot Ptolemaiosz Tetrabübloszának fordítása is. Az így megőrzött művek vélhetően a fordítás hiányában mára már rég elvesztek volna az évszázadok forgatagában, így e tevékenység jelentősége megkérdőjelezhetetlen. Az arab nyelvű kötetek szolgáltattak alapot ugyanis a latin fordításokhoz a későbbiekben. Ilyen, arabról latinra fordított művek közé tartozik még Apollóniosz Conicája, valamint Arkhimédész De mensura circulija is.
A tudományos művek arab nyelvre való átültetése még a VIII. században is folytatódott, amikor már jelentkeztek a birodalom felbomlásának jelei. A Mohammed halála utáni egyre gyakoribbá váló vallási nézeteltérések, villongások végül a muzulmán vallás kettészakadását eredményezték síita és szunnita ágra. A vallási szakadás és a felkelések az Omajjád dinasztia kiírtásához, és a birodalom felbomlásához vezettek. A dinasztia egyetlen túlélője Hispániában alapította meg az első, többitől független arab államot.
A kiírtott Omajjádok helyét Mohammed nagybátyjának egyik leszármazottja, Abul-Abbász foglalta el. Uralkodása ismét békét és rendet teremtett a birodalom megmaradt részén. A kultúra és a tudomány központja az új fővárosba, Bagdadba helyeződött át, ide gyűjtötték ugyanis Szíria és Irán összes tudósát, de szívesen látták a zsidó és keresztény gondolkodókat is. Ilyen keresztény tudósok kerültek ki a nesztoriánusoknak nevezett eretnekcsoportból is, akik az üldöztetés elől többek között az arabokhoz is menekültek. Az Abbászidák nemcsak megtűrték a nesztoriánusokat, de főleg csillagászati és orvosi ismereteik miatt nagy megbecsülésben is részesítették őket, és lehetővé tették, hogy kutatásaikat folytathassák, felhasználva például az arab csillagvizsgálókat is. Ezen tudósréteg kezdeményezte a görög művek arabbal rokon szír nyelvre való lefordítását.
Hasonló szerep jutott korábban az athéni filozófiai iskola utolsó tudósainak is, miután 529-ben Justinianus Akadémiájukat bezáratta. Ők is keleten kerestek és kaptak menedéket.
Közbevetőleg jegyezném meg, hogy amint azt az előbbi példák is jól mutatják, amit összefoglalóan „arab tudománynak” hívunk, valójában a soknemzetiségű Arab Birodalom különböző népeinek együttes munkájának eredménye, még ha a legtöbb sikert mégiscsak maguk az arab tudósok értek el.
Bagdad lett tehát az új tudományos központ, ahol Al-Mamún uralkodó felépítette a Tudomány Házát (Beit al-Hikma) 830-ban. Itt Alexandriához hasonlóan gazdag könyvtárat rendezett be, és ide gyűjtötte a birodalom gondolkodóit is. A kalifa különösen pártolta a görög művek fordítását (a legenda szerint ugyanis álmában Arisztotelész szólította fel erre), így került lefordításra elsők között Ptolemaiosz Megalé szüntaxisza – amely az arab fordításból nyerte az Almageszt címet; a fordítás egyébként Al-Farghani érdeme - és Euklidész Sztoikheiája.
Bár az Abbászida-dinasztia ideiglenesen megszilárdította a rendet, a belső villongásokat ők sem tudták végleg megfékezni. Ennek köszönhetően a birodalom fennmaradt része is tovább tagolódott: levált Maghreb (Marokkó) és nemsokára Tunisz is. A káosz megakadályozására az uralkodók egyre inkább támaszkodtak török zsoldosokra, aminek következtében egy jelentős katonai arisztokrácia jelent meg, ami egész tartományokat kerített hatalmába. A X. században a birodalom három részre szakadt, ami lehetővé tette Szíria elfoglalását Bizánc részéről. Ekkor kellett a nesztoriánusoknak is menekülniük.
Az arab térség egyre inkább török befolyás alá került, míg végül szinte teljesen átkerült török kézbe. 1039-ben a szeldzsuk törökök uralma még egyszer egyesíteni tudta a felbomló iszlám birodalmat, de már nem sokáig. A XII. századra a hajdani nagybirodalom területén már nagyjából körvonalazódtak a mai arab államok.
A XII.-XIII. századi mongol terjeszkedés az arabokra is hatott. A mongolok több, a térségben található mai állam területére betörtek, ez elsősorban a távol-keleti részeket érintette. Bár itt is végeztek pusztítást, hasonlóan Európát megszálló társaikhoz, előnyös volt ugyanakkor az arabok számára, hogy több, erőszakos muzulmán szektát kiírtottak, erődjeiket elfoglalták, s így kissé vissza tudták fogni a vallási viszálykodásokat (jóllehet nem ez volt az elsődleges motivációjuk). A mongol megszállás alatt is akadtak jelentős alakok a tudomány területén. Ilyen emberre kitűnő példa Naszir-Eddin At-Túszi, aki Ilszkhán-Olagu, Dzsingisz kán unokájának kegyeit élvezhette, s akinek a kán csodálatos obszervatóriumot építtetett Maragahban. Az intézmény 1259-ben kezdhette meg működését. Naszir-Eddin irányítása alatt az obszervatórium egyfajta tudományos központtá vált, és pótolni tudta a mongolok által feldúlt Tudomány Házát. Feljegyzések szerint a csillagvizsgáló könyvtárának állománya mintegy 400 000 kötetet foglalt magába.
Bár a politikai helyzet elég zavarosan alakult, szerencsére mindig akadt egy-két tudománypártoló uralkodó, akinek fennhatósága alatt tovább folyhatott az aktív kutatómunka. Hasonlóan Ilszkhán-Olagu kánhoz, Muhammad Guragan Ulugbég (1394-1449) is szívén viselte a tudomány előrehaladásának kérdését, és Szamarkandban hozott létre kulturális centrumot. A központban itt is egy csillagvizsgáló állt.
Sajnálatos módon az arab térségben Ulugbég volt az utolsó, aki még megpróbált tenni a tudományokért, s korából még kerültek ki értékes alkotások, de a politikai helyzet, az állandó viszálykodások végleg megakadályozták a további előrehaladást e téren.
Említésre méltó még az arabok kulturális tevékenysége a mai Spanyolország területén, amely egykor a Córdobai Kalifátushoz tartozott. A kalifátus területén, Córdobában, Granadában, Toledóban és Sevillában élénk kereskedelmi és kulturális élet folyt. Az ottani egyetemeken számos európai is tanult. Córdoba könyvtára II. Al-Hakam uralkodása alatt (961-978) egyesek szerint 400 000, más források alapján 600 000 kötetet őrzött, köztük számos értékes tudományos művel. A X.-XI. században Európában a tudományosság és a művészetek hordozója a muzulmán Spanyolország volt. Ez jelentős befolyást gyakorolt a későbbi nyugat-európai kultúra kibontakozására.
A számtalan, ma is nagyrabecsült mű, műfordítás, tudós ékesen bizonyítja az arabok munkásságának jelentőségét a világ tudománytörténetében.
Az arabok nagyszerűen tudták ötvözni a keleti (pl. indiai) és nyugati (pl. görög ill. hellén) tanításokat, s mindezeket nemcsakhogy sikeresen beépítették saját kultúrájukba, de képesek voltak továbbfejleszteni az elődök tudományos munkásságát. Vallásukból és világnézetükből fakadóan nem becsülték le a kétkezi munkát, aminek következtében lehetőségük nyílott a görög elméleti fejtegetések kísérleti ellenőrzésére, s így azok kiigazítására, amely mindezidáig a görög tudomány egyik nagy hiányosságát jelentette. Ennek köszönhetően értek el óriási eredményeket a kémia, az orvostudomány és a csillagászat területén.
Érdekes kettősség figyelhető meg tudósaik felfogásában: némelyek megkísérelték a tudományos gondolkodást a vallásukhoz idomítani, míg voltak, akik kifejezetten ellenezték a két, önmagában is létezni képes rendszer összevetését. Mégis, pontosan filozófiai hátterük tette lehetővé a görög számfogalom módosítását, amely így a matematika teljes geometrizálásának megszűnését jelentette, s bár ők is legtöbbször geometriai eszközökhöz nyúltak egy-egy tétel igazolására, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektettek az absztraktabb számfogalom kialakítására, az aritmetika és az algebra megteremtésére (az algebra, algoritmus szavak maguk is arab eredetűek). Az arab matematika ötvözte a görög geometriai jellegű bizonyításokat az indiai számfogalommal (megfigyelhető a kínai hatás is). Az arab matematikában Euklidész párhuzamossági posztulátumának kérdése is tovább élt. Sokan a ma Európában használt számjegyeket is tévesen az araboknak tulajdonítják, valójában ezen számjegyek, a tizes számrendszer megjelenése, a nulla bevezetése, negatívszám--fogalom és velük végzett műveletek szabályai mind-mind az indiai matematika jellegzetességei voltak (az arab matematikusok, lévén, hogy matematikai bizonyításaik általában geometriai alapokon nyugodtak, idegenkedtek a negatív számoktól). Az arabok e téren is jelentős közvetítőszereppel bírtak a Kelet és Európa között.
A matematika gyors fejlődése biztosította a fizika és a csillagászat területén elért sikereket, ugyanakkor ezen tudományágakban felmerülő problémák megoldására való törekvések is hatottak a matematika történetének további alakulására. A hatás-visszahatás gyorsasága elsősorban annak volt köszönhető, hogy hasonlóan az európai tudományhoz ill. gondolkodókhoz az arab világban sem váltak szét az egyes tudományágak, azokat egységesnek tekintették, és az egyes tudósok is a természettudományok számos ágában járatosak voltak.
Dolgozatom elsősorban az arabok fizikában elért eredményeire összpontosít, a határok itt azonban az előbb bemutatott okok miatt semmiképp nem húzhatóak meg. Mivel a fizika (pl. optika), a matematika legnagyobb hajtóereje a csillagászat volt (amely ugyanakkor joggal sorolható a fizika tárgykörébe is), és mivel e területen érték el a legnagyobb eredményeket az Arab Birodalomban, mindenképpen e tárgykör átfogóbb bemutatására szentelnék egy fejezetet.
Történelmi forrásokból kiderül, hogy a nomád arabok már jóval Mohammed kora előtt alkottak uranográfiai képeket vélhetően tájékozódás céljából, melyek jellegéből kiderül, hogy mindezt külső behatások nélkül tették meg. Az éggömbjükön több kisebb csillagcsoportot különítettek el és illetek sajátos nevekkel, mint például: teve, sakál, kutya, s a pásztoréletben használatos dolgok, mint sátor, jászol, fazék, tál, veder. A két Medve négyszöge a legnagyobb két csillagzatuk volt és két koporsót, „nash”-t ábrázolt; a fark három csillaga mind a két csoportban három siránkozó, „benát al-nash al-kubra” volt.
Az a glóbusz, melyet a klasszikus arabokénak nevezhetnénk, azaz az iszlám fénykorának glóbusza volt talán a legátfogóbb. E glóbusz már épített a görögök megfigyeléseire is. A csoportok kicsinyek és nagyszámúak voltak, sőt, több száz csillagot láttak el külön névvel. A csillagtérkép az iszlámmal együtt messze elterjedt a világban.
A csillagászati megfigyelések következtében találták ki és alkalmazták sikeresen a holdjárású naptárat. Az iszlám világ időszámításának kezdetét Mohammed Medinába való menekülésének időpontját tette meg. Bár már a nomád törzsek is a Hold alapján mérték az időt, a holdnaptár csak pontos megfigyelések sorozata után vált igazán tökéletessé.
A holdjárású naptár alapelve az, hogy váltakozva 29 és 30 napos hónapokkal a holdváltozásokat tizenkettesével csoportosítja; a periódus tehát 354 napos. Az évszakok évente 10-11 nappal mozdulnak el. Az arabok holdnaptárának jellegzetessége, hogy minden 30 évnyi ciklusban 11 ízben megtoldják a 29 napos hónapok egyikét egy-egy nappal, ami 360 holdváltozásnál 10,631 napnyi összegre rúg. Ily módon naptárukat összeegyeztetik a Holddal, mert a hibák csak 25 évszázad után szaporodnak fel egy egész napra.
A magasszintű csillagászati kutatásokat természetesen csupán a tárgyi feltételek biztosításával lehetett megvalósítani. Nagyszerű példái ennek a több helyen megépített obszervatóriumok, melyekben szorgalmas munka folyt. Mint már utaltam rá, ilyen volt a még mai napig fennálló bagdadi Tigris-híd közelében épült „resszad-kané” nevű épület, mely az égitestek megfigyelésére szolgált. Ez volt a második csillagászati épület Bagdadban; korát tekintve a X. század utolsó részéből származik és Abul-Wéfa volt az egyike az elsőknek, akik innen a bolygókat futásuk minden részében figyelemmel kísérték. Ez az épület egy régibb obszervatóriumot helyettesített, melyet Al-Mamún építtetett és első ízben Al-Farghani gondjaira bízott. Volt Bagdadban egy 6 méter sugarú kvadráns és egy kőből készült délkörív is, amely 60 fokot ölelt fel és 17 méter sugarú volt.
A IX. században is volt egy obszervatórium Damaszkuszban. Al-Battáni a magáét az aractai palotában, Bagdadtól észak-nyugatra állította fel. Valamivel később Ibn Yunisz egy másikat építetett Kairóban először egy mecset tetején, azután pedig a várostól keletre a Mokattam-halmon. Itt próbálkozott meg először egy inga lengésidejét időmérésre használni, és ugyanitt gondolta ki, miként lehet a Napot vízen való tükröződésének segítségével megfigyelni.
A XII. században Geber, Afla fia, obszervatórium gyanánt a sevillai Giralda-tornyot építtette; ez az első csillagászati műemlék Európa területén.
Később, midőn az arab mozgalmat visszaszorították keletre, a korábban már említett Ilszkhán-Olagu Maragahban pompás obszervatóriumot alapított, mely Naszir-Eddin munkásságának székhelye volt.
A XV. században Ulugbégnek volt egy csillagvizsgálója Szamarkandban, ahol Al-Khasi folytatta megfigyeléseit. Az építmény legnagyobb, ma is megcsodálható, lenyűgöző méretű berendezése a 40 méter sugarú, márványból készült, 60 fok szélességű körív. Ebben a szamarkandi obszervatóriumban állították össze az ún. Guragan csillagászati táblázatot az átvizsgált és kijavított ptolemaioszi csillagkatalógus alapján. E táblázatot használta 200 évvel később Tycho de Brahe is.
Az arabok munkásságának köszönhetően a mérési eredmények megsokasodtak; a csillagászok birtokába jutottak számos, mindenféle helyzetnek megfelelő bolygó-meghatározásnak, és kezdték érdeme szerint méltatni a számbeli összehasonlítások fontosságát. Az-Zarkáli, a Nap apogeumának hosszát kívánta például meghatározni, melyhez 400-nál is több megfigyelést használt. Kasztíliai Alfonz táblái, melyeken a sevillai Aben Musa és Mohammed, a córdobai Aben Ali és Abuena és a toledói Aben Ragel és Al-Chabitius dolgoztak, a XIII. század közepén mintegy összefoglalták a legszabatosabb számbeli adatokat, melyeket az arab korszak megfigyelései eredményeztek.
A pontos csillagászati megfigyelések megvalósításához nélkülözhetetlen volt az időmérő eszközök fejlesztése. Időmérésre az arabok legfőképpen vízórákat és napórákat használtak, de mint az előbbiekből már kiderült, az is előfordult, hogy ingalengéseket vettek alapul. A napórák tanulmányozása érdekes módon elősegítette a trigonometria fejlődését is. Az időmérő eszközöket gyakran formálták meg művészi igényességgel, és helyeztek közterekre, ilyenek voltak a híres gázai és a damaszkuszi órák, s feljegyezték, hogy még a XIII. században is II. Frigyes császár mint ritkaságot mutogatta azt az órát, melyet Malek Al-Kamel egyiptomi szultántól kapott.
Másik, csillagászatban és tájékozódásban használatos, fontos eszköz az asztrolábium volt, amelyet planiszfériumnak is neveznek. Valószínűleg a görög Hipparkhosz találta fel, de sokan Apollóniusznak tulajdonítják ez érdemet. Az armillagömböt, ami az asztrolábium alapját képezte Hipparkhosz már használta és a XVI. században Tycho de Brahe tökéletesítette. Az asztrolábium segítségével megállapítható többek közt az északi irány és a földrajzi hosszúsághoz tartozó pontos idő, valamint az égitestek magassági és szélességi adata. Az arabok főleg irány- és időmeghatározáshoz használták, hiszen a hatalmas területű birodalomban meghatározott időkben és Mekka felé fordulva kellett a kötelező naponkénti öt imát elmondani. Az asztrolábium fejlesztésére irányuló törekvések az araboknál is szép eredményeket hozott.
Bár szervesen nem tartozik a csillagászat tárgykörébe, népszerűsége és hatásai folytán szót érdemel az asztrológia megjelenése is az arab világban. Az arab csillagjóslás kb. a IX-X. századokban nyert teret és vált elismertté a csillagászat mellett, és ennek következtében hamarosan Európa - amely ismereteit akkoriban kizárólag az araboktól szerezte – is átvette ezen irányzatot. A csillagjóslás megjelenését a pontos mérések sora, ill. a mérési adatok misztifikálására való törekvés tette lehetővé. Az asztrológia hamarosan az arabok különösen kedves tudományágává nőtte ki magát. Egyetemi oktatásuk elismerte, ott szerepelt mecsetjeikben, és befészkelte magát a kalifák udvarába is. Százával kezdtek nyüzsögni az asztrológusok birodalomszerte, közülük Al-Bumasszarem a IX. században, Hali ben Rodoan pedig a XI. század első felében volt a legnevezetesebb. Az előbb említett kimerítő értekezést hagyott az utókorra, melyet a hozzáértők igazi mesterműnek tekintettek, míg az utóbbi művei nagy hatással voltak Cardanora. Természetesen az asztrológiának később heves ellenzői is akadtak.
A Tudomány Házának tagja, nevét szülővárosáról, a mai Üzbegisztán területén lévő Hvárezm (Horezm) városáról kapta. Származását tekintve arab mellett perzsa ősökkel is büszkélkedhet. Munkásságát tekintve több mint fél tucat csillagászati és matematikai művet hagyott hátra. Csillagászati munkái között vannak táblázatok és értekezések. Írt tanulmányt a napóráról és az asztrolábiumról is. Latin fordításban megmaradt „De Numero Indorum” („A hindu számokról”) című kötetében veszi először alapul az indiai számfogalmat, műveleti szabályrendszert. A latin fordítás hibája miatt nevének torzításából ered a mai algoritmus szó. E mű indította el az indiai-arab számírást.
Másik neves, matematikai tárgyú munkája a „Kitáb al-dzsabr valmukábala”, azaz „A helyreállítás és az egyszerűsítés könyve”. A dzsabr szó felel meg annak a műveletnek, amellyel az egyenletben egy tagot átviszünk a másik oldalra, míg a mukábala egyszerűsítést, összevonást jelent. Az al-dzsabr szó latin fordításából ered az algebra szó is, latinul a cím ugyanis így szól: „Liber algebrae et almucabola”, jelezvén, hogy a fordító maga sem volt tisztában ezen szavak jelentésével. A mű érdekessége, hogy nem használ matematikai szimbólumokat, hanem az ún. „retorikus algebrát” alkalmazza, azaz az egyes feladatokat, és azok megoldásait kizárólag szavakban magyarázza el. Ezen írás nagyszerű példája az indiai numerikus módszerek és a görög geometriai bizonyítások együttes alkalmazásának. Az Algebra évszázadokon át az egyik legnépszerűbb matematikai műnek számított.
Jelentős munkássággal bíró műfordító, valamint a bagdadi fordítások egyik kezdeményezője. Fordításai között szerepel Euklidész Elemei, valamint Arkhimédész, Apollóniosz, Ptolemaiosz és Eutokiosz néhány munkája. Ptolemaiosz csillagászati elméletét egyszerűsítette egy új szféra bevezetésével, és a hipparkhoszi napéjegyenpont precessziójának elméletét is pontosította.
Csillagász, ennek hatására foglalkozik trigonometriával is. A mai Törökország délkeleti részén fekvő Harránban (a mezopotámiai Battánban) született, neve erre utal. A csillagimádó szabeusok szektájához tartozott. Megfigyeléseit Antiokhiában és Araktában végezte. Egy csillagászati könyve maradt meg: „A csillagok mozgásáról” című. Eredményeihez tartozik a nappálya elemeinek és az év hosszának igen pontos meghatározása. Ez utóbbi egyik alapja volt a hét évszázaddal későbbi, XIII. Gergely pápa által bevezetett naptárreformnak. Igen gondos csillagászati megfigyelő volt, munkáját apja által készített eszközök is segítették. Táblázatait Európában is sokáig használták.
Csillagász, megfigyeléseit Bagdadban végezte. Fordítói, kommentátori munkássága is jelentős, lefordította és magyarázattal látta el Euklidész és Diophantosz munkáit. Kommentálta Al-Hvárizmi Algebráját. Sok eredetiséget nem mutató csillagászati könyvében Ptolemaiosz Almagesztjére támaszkodik, bár a mű csak töredékeiben maradt fenn. Érdekessége, hogy matematikai tárgyú írásait kimondottan gyakorlati célokra szánta: írnokoknak, üzletembereknek, kézműveseknek, földmérőknek, munkájuk segítésére. Művei saját korában nagy népszerűségnek örvendtek. Trigonometria terén is ért el sikereket. Nevét a Hold egy krátere is őrzi.
Igazi polihisztornak mondható: foglalkozik csillagászattal, fizikával, matematikával, történelemtudománnyal, földrajzzal, botanikával, ásványtannal, földtannal, nyelvészettel és filozófiával. Horezm külvárosában született. Kezdetben történelmet, matematikát és csillagászatot tanulmányoz behatóbban. Első csillagászati megfigyeléseit 17 éves korában végzi, 25 éves korában Gurgan uralkodója udvarába rendeli, mint akkor már elismert tudóst. Onnan csak 6 év múlva tér vissza szülővárosába. 1017-ben Mahmúd Al-Gaznavi elfoglalja Horezmet, és ekkor több más perzsa tudóssal együtt Al-Bírúni is Gaznába kerül. Jó barátja Ibn Színának (Avicennának), aki fizikában, matematikában ért el eredményeket, és Euklidészt is fordított. Al-Bírúni vele főleg filozófiai vitákat folytat, mely vitákban Arisztotelész nézetei mellett tesz hitet.
Indiai hódító hadjáratok során vetődik el a hinduk földjére, megismerkedik a hindu kultúrával és tudománnyal. Utazásai közben tanulmányozza India földtani szerkezetét, és sok helymeghatározást is végez. Az első nagyobb tudományos könyve a térképészettel foglalkozott. Ebben használta a félgömbnek a síkra való leképezését. Csillagászati eredményei közül kiemelkedik a nappálya apogeummozgásának leírása. Az asztrológia ellen hevesen tiltakozik, többek között az „Értekezés a csillagjóslás kezdetéről” című tanulmányában. Fontos csillagászati és geográfiai munkájának latin címe: „Canon al Masudi seu tractatus geografico-astronomicus” („A Maszúd szultán számára összeállított földrajzi-csillagászati ismeretek tárgyalása”). Fizika területén elsőként készít fajsúlytáblázatot. Gnómika, azaz napóratan című művében mutat rá a „napórák trigonometriájára”. Munkássága kétirányú: nemcsak az arab világot és Európát ismerteti meg az Indiai tudománnyal, de a hinduk felé is közvetíti a görög matematikát és csillagászatot.
Korának legnagyobb arab fizikusa. A mai Irak területén fekvő Baszra városában született, élt, és Kairóban halt meg. A híres fizikus szerette volna elnyerni az egyiptomi kalifa, a Fátimidák családjának véreskezű, szeszélyes tagjának, Al-Hakímnak támogatását kutatásaihoz, ezért kijelentette, hogy képes olyan gépezetet építeni, amely a Nílus áradásait szabályozza. Az uralkodó megbízta Alhazent a gép elkészítésével, de kilátásba helyezte, hogy kudarca esetén lefejezés vár rá. Alhazen 5 éven át tett úgy, mintha a masinán dolgozna – valójában saját, kutatói munkáját végezte -, amikoris Al-Hakím 1021-ben szerencséjére meghalt. Ily módon nyert a fizikus ötévi ingyenes, bár korántsem gondtalan ellátást.
Alhazen különösen az optikában jeleskedett, fénytani feladataival számos későbbi neves matematikus és fizikus is foglalkozott, köztük Huygens, Barrow és L’Hospital is. Rámutatott Ptolemaiosz fénytörési törvényének hibáira, a helyes törvényig azonban nem jutott el. Megadta a parabolikus és szferikus tükrök elméletét, a camera obscura elvét, leírta a szem működését. Egyike volt azoknak, akik megpróbálták Euklidész ötödik posztulátumát a többi axióma segítségével bebizonyítani, sikert azonban nem ért el. Végzett terület- és térfogatszámítást is, megfigyelhetőek nála az integrálszámítás kezdeti csírái.
Tudós perzsa költő, csillagász, matematikus, filozófus. Neve sátorkészítőt jelent. Horászán perzsa tartomány Nisapur városában született. Tudása miatt hamar felfigyelnek rá, s a szultán egészen fiatalon az udvarába hívja. Később a szeldzsuk törökök birodalmában élt Iszfahánban, a szultán pártfogoltjaként.
Nevét 1860 táján ismerik meg Európában, elsősorban költeményei miatt. Versei gyakran utalnak egy lázadó lelkületű, sőt, olykor kifejezetten vallásellenes alkotóra, ugyanakkor érdeklődik a misztikumok iránt. Költeményei a szúfi muszlim vallási irányzat követői között váltak igen népszerűvé, azoknak vallásos jelleget tulajdonítottak.
1079-ben megreformálta a perzsa naptárat, aminek következtében az 5000 évenként tévedett egy napot, szemben a ma is használt Gergely-naptárral, ami 3330 évente téved ennyit. Matematikában megpróbálkozik az algebra és a geometria élesebb elkülönítésével, már harmadfokú egyenleteket old meg (megjegyezném: szerinte harmadiknál magasabb fokú egyenletekkel nem érdemes foglalkozni, mert ezeknek a háromdimenziós térben semmi jelentésük nincs, és képtelenség őket három dimenzióban szemléltetni). Nagyban hozzájárult a számfogalom pontosításához. Szintén írt egy könyvet Algebra címmel. Megpróbálja Euklidész ötödik posztulátumának problémáját is megoldani, sikertelenül.
A fizika terén hidrosztatikával foglalkozik, „Az arany és az ezüst meghatározásának módja az ezekből álló ötvözetben” című művében Arkhimédesz törvénye nyer alkalmazást.
A mai Irán területén született, az akkori Horászán tartomány fővárosában, Tuszban. Iskoláit is itt végezte. Ezekre a tényekre utal nevében az At-Túszi jelző. Egy ideig Bagdadban is működött. 1235-1256 között az asszaszin elnevezésű fanatikus, orgyilkosságoktól sem visszarettenő muzulmán szekta Alamut nevű erődjében élt, melyet ’56-ban a mongolok vettek be, a szekta vezetőjét pedig ugyanebben az évben kivégeztették. Mint már említettem, Naszir-Eddin a kánnak köszönhetően a Maragah-i obszervatóriumban tölthetett be vezető pozíciót. Itteni munkássága során többek között csillagászati táblázatokat készített, amely a helyi megfigyelési eredményeket tartalmazta 1256-tól 1271-ig. Táblázatai segítségével határozták meg a Nap és a bolygók helyzetét. Személyes érdeme továbbá, hogy nagyon pontosan meghatározta a Föld precesszióját, amelyet 51,4 másodpercnek talált. Természetes, hogy mint csillagász, trigonometriával is foglalkozott. Lefordította, közvetítette az arab világ számára Euklidész Sztoikheiáját, Ptolemaiosz Almagesztjét és Arkhimédesz műveit. A fordításokon túl azonban nemcsak magyarázatokkal látta el az említett műveket, hanem tételeiket olykor bizonyította, kiegészítette, általánosította. Szintén foglalkozott Euklidész ötödik posztulátumával, eredményre ő sem jutott. Érdemeket az optika és a filozófia területén is szerzett.
A mai Spanyolország déli részén fekvő Toledóban és Córdobában munkálkodott. Korának legkiválóbb megfigyelő csillagásza. Ő állította össze a híres toledói bolygótáblázatot, és ezzel alapot teremtett az Alfonz-féle táblázatoknak. Sokáig használták trigonometriai írásait is.
-Sain Márton: Nincs királyi út!; Gondolat kiadó 1986.
-Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől 1990-ig; Akadémiai Kiadó 1998
-Houzeau: A csillagászat története